jtiblog

A Jogtudományi Intézet blogoldala

Lételmélet és jogi objektiváció

2017. február 10. 23:31
Prof. dr. Szigeti Péter
SZE Állam- és Jogtudományi Kar

Peschka Vilmos a magyar jogtudomány  II. világháborút követő  évtizedeinek egyik legnagyobb hatású alakja. Munkássága alapvetően befolyásolja a jog elméleti megközelítése kapcsán követett hazai gondolkodást. Peschka folytatható elméleti és módszertani hagyatéka sok szempontból ma is támaszként szolgálhat, mégpedig azért, mert hagyomány, recepció és kreativitás egysége érvényesült szemléletmódjában.

A múlt elmúlt, ellenben az emlékek és az eszmék fennmaradhatnak, ha rögzítjük azokat. Hadd kezdjem ezért ad hominem mondandómat. 1974-ben kezdtem el egyetemi tanulmányaimat az ELTE ÁJK-n. Joghallgatóként nem véletlenül, hanem érdeklődésem következtében olvastam az akkortájt megjelent Peschka Vilmos munkát, „A modern jogfilozófia alapproblémái”-t, melynek jó híre volt köreinkben. Vonzó tematikájával és széles látókörével nagy hatást tett rám. A jog társadalmisága, történetisége, belső összetettségének általánosítható elemei, érvényessége, legalitás és igazságosság viszonya és a helyes jog mértékének kérdése, „örök”, azaz történetileg különös módokon visszatérő témái a jogfilozófiának.  Mit tesz isten, Vilmos hamarosan szemináriumvezetőm lett. Polgári jogból és családjogból. Ezeken az órákon elsősorban jogeseteket oldottunk meg, bár nemegyszer szóba kerültek filozófiai vagy éppen jogfilozófiai kérdések is. Gyakran éppen a világirodalmon keresztül. Peschka kezdeményezésére Thomas Mann humanizmusa, a maga nemében felülmúlhatatlan intellektuális szépprózájával, jelen volt óráinkon, akár az idő és átélésének davosi szituációjával, akár Herr Naphta és Lodovico Settembrini eszméinek versengéseként, Hans Castorp lelkének megnyeréséért. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről Vilmos szívesen beszélgetett velünk és beszélt nekünk. Mégis azt gondolom, hogy Peschka jogfilozófusként is szívesen tanított polgári jogot. Ugyanis az volt a véleménye – amit már később, kollegiális bölcs tanácsként mondott nekem – hogy „jogelméletesként is dolgozd be magad valamelyik jogterület jogalkalmazási szintű problémáiba”. Tanácsa mélységes igazát akkor tapasztalhattam meg, amikor az Országos Választási Bizottság elnökeként nem jogirodalom ismeretként, hanem belülről átélve kerültem szembe jogalkalmazói-jogértelmezési kérdésekkel, az itt meglévő gazdag kérdéskomplexummal.  Kezdő egyetemi emberként, Sajó András felkérésére írtam recenziót Vilmos monumentális tanulmánykötetéről, a „Jog és jogfilozófia”-ról (KJK, 1980, 536 oldal), amely emlékkonferenciánk jól kiválasztott címéül is szolgál. A kötet 1965 és 1978 között született 14, többnyire vaskos tanulmányt tartalmaz. Három részre tagolódik. I. Kritika és történelem, amelyben két 19. századi jelentős fejlemény, Hegel jogalkotás koncepciója, illetőleg Thibaut és Savigny vitája máig érdekes vonatkozásokkal bírnak. Az érték és értékmentesség weberi koncepciója, illetőleg Hans Kelsen „tiszta jogtanának” ideológiai jellege máig hatóan klasszikus feldolgozása klasszikus elméleti alapvetéseknek. II. Jog és filozófia c. rész tárgyalta a célszerűség a munkafolyamatban és a jogi normában témáját, a fikció, a típus és az analógia jogi és jogelméleti kérdéseit. Míg a III. részben A jogelmélet és a polgári jog határán-ban Peschka a hazai magánjogtudomány jogbölcseleti alapjait, a jogügyletek értelmezését vette elemző bonckése alá. Példaként idézném az 1981-es könyvről készült recenzióm egy apró részletét, a joghézag és a jogi analógia fokozatainak problémájáról kifejtett világos álláspontját: „1. Általában vett joghézagról akkor beszélhetünk, ha az objektív jogi szabályozást igénylő társadalmi viszonyok megléte esetén hiányoznak hatályos, pozitív normák.  2. Az általában vett joghézagon belül különbözik egymástól a pozitív jog körén belül és kívül jelentkező joghézag. A pozitív jog körén kívül jelentkező joghézagok analogikus jogalkotással sohasem, csak jogalkotói aktussal tölthetőek ki, míg a jogalkalmazói analógiával történő hézagkitöltésről kizárólag a pozitív jogon belüli hézagok esetén lehet szó. Ez a jogalkalmazói analógiának általános feltétele, amelynek további – a tanulmányban részletesen kifejtett – sajátos feltételei vannak.”   (Jogtudományi Közlöny, 1981, 36.szám, 148.).

Számomra e két Peschka Vilmos kötet olyan sokat jelentett, hogy bátran mondhatom: aligha foglalkoztam volna jogelmélettel ezek megismerése és megszeretése nélkül. Értek persze más hatások is, többek között Eörsi Gyuláé, akinek négy szemeszteren át minden előadásán szorgalmasan jegyzetelve ott voltam, és akinek a jogtípusok, jogcsoportok és a jogfejlődés útjairól szóló Opus Magnuma, Az összehasonlító polgári jog (1975) rendkívül gazdag jogelméleti ismeretet mozgat. Nemcsak a jogfejődés kérdéseiről, amely Savignytól és H. S. Main Ancient Law-jától Max Weberig és máig klasszikus jogelméleti tematika, hanem a jogintézmények (tulajdonjog, szerződés, felelősség, alanyi jog), az adaptációs jogtechnikák, a jogmegkettőződés és a jogi konvergenciák jelenségköreiről. Azt már csak korosabb fejjel - retrospektíve - fedezte fel az ember magában, hogy a Peschka - Eörsi vonzások organikusan hathattak, hiszen egy családi indíttatásában is a dialektikus filozófiai hagyományon felnevelkedett emberfővel találkoztak.

A személyes vonatkozások után váltsunk perspektívát. Mielőtt a lételmélet és a jogi objektiváció kapcsolatának peschkai jogfilozófiájára kitérnék, szeretnék adni egy távlatos áttekintést jogfilozófiánk fővonaláról. Ezt az aspektust is fontosnak tartom Peschka értékeléséhez, ezért tézisszerűen kiugrasztanám.

Jogbölcseleti-jogelméleti gondolkodásunk XVIII. század végi természetjogi előzmények után a XIX. század utolsó harmadában fellépő Pulszky Ágost tudományos munkásságával önállósodott. Tanítványa, Pikler Gyula is mestere pozitivizmusát vitte tovább. A két világháború közötti korszak domináns törekvését, a neokantianizmust pedig már olyan jelentős egyéniségek reprezentálták, mint Somló Bódog, Moór Gyula és Horváth Barna. A neokantiánus módszerdualizmussal szemben pedig a marxista elméletek a módszertani monizmus jegyében léptek fel, mivel a materialista társadalom felfogás alapján álltak. Elmélettörténeti ívében az irányzatok párbeszéde és harca tehát érdekes mozgást fog át hazánkban: természetjogra jogpozitivizmus, tény és érték módszerdualizmusára pedig materialista monizmus következett. Amíg az első két szakaszban az uralkodó német felfogások recepciója zajlott le hazánkban, különösebb kreativitás nélkül, addig a harmadik és a negyedik etap nemzetközileg is számottevő eredményeket hozott. Somló neokantiánus pozitivizmusa, s fő műve, a Juristische Grundlehre (1917) túlmegy az egyszerű recepción és legalábbis color local gazdagítja a neokantianizmust. Hasonlóan Horváth Barna synoptikus jogfelfogásához, amely a mérsékelt neokantiánusként, de a módszerdualizmuson belül adódó reflexiós lehetőségeket teljesítette ki, s támaszkodva a bécsi Verdross, a skandináv realizmus és az angolszász processzuális jogfelfogások némely eredményére. Épp ezért nemzetközi visszahatása is volt mindkettőjük fellépésének.

Ebben az összefüggésben különösen érdekes a marxista befolyás alatt álló szakasz. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején uralkodó normativista dogmatizmus és a Szabó Imre ,jogászfejedelemségével’ reprezentálható recepcióhoz hasonlót - ha nem is mennyiségi termésében és jogászi műveltségéből fakadó egyedi vonásaival – más, ,szovjet típusú marxista jogelméletesek’ (pl.: Samu Mihály /1964/, Szotáczky Mihály /1970/ vagy V. A. Tumanov /1977/) is produkáltak.[1]

Neomarxista reneszánszot azonban nem, és nemigen produkálhattak. Ehhez ugyanis az kellett, hogy az idős Lukács György társadalomontológiai kísérletére támaszkodva, eredeti módon újulhasson és újuljon meg és nyerje el kifejlett formáját a hazai marxista jogelmélet. Peschka Vilmos monográfiáinak esetében – véleményünk szerint - túllépett az uralkodó külföldi törekvések recepcióját helyi színekkel gazdagító teljesítményeken jogbölcseletünk. Három, nem  előzmények nélküli monográfiája adja meg a nagy triádot: A jogszabályok elmélete (1979), A jog sajátossága (1988), és az Appendix „A jog sajátosságához” (1992) c. művei.

A lételmélet lukácsi változata filozófiai irányultságában és politikai vonatkozásaiban is erőteljes gondolati alapot nyújtott egy neomarxista reneszánszhoz. Politikai aspektusában tertium daturt keresett a sztálinizmus és a kapitalizmus között, elősegítve ezzel a hazai és a régiónkbeli reformfolyamatokat. Filozófiailag egy túlhangsúlyozott ismeretelméleti nézőpont – különösen a század második felében a neopozitivizmusban testet öltött – álláspontjával szemben rehabilitálta a philosophia primae-t, a lételméletet. De a liberális felfogású kontraktualizmusokhoz képest is, és a konzervatív, organikus társadalomfelfogásokhoz képest is eredeti gondolati alappal szolgált. Az embert nem pusztán akarati, hanem ezt megelőzően szükségletkielégítő lénynek tekinti, amelynek szükségletkielégítő, gyakorlati tevékenysége közben keletkeznek az objektivációs formák: a nyelv, a vallás, a művészet, a tudomány és a jog. Mindegyik a maga sajátszerűségével, különösségével. Ezt pedig sem az individuális akaratból kiinduló szerződéselméletek, sem a biológiai vagy funkcionális analógiával építkező konzervatív társadalom felfogások nem tudják kielégítően megmagyarázni. A társadalmi lét ugyanis egy önálló létréteg, amelynek ontológiai előfeltétele a szervetlen-  és a szerves (az élő) anyag, azokra épül rá, de a létrétegek között nincs visszavezethetőség. Van közöttük előfeltételezettségi, ráépülési viszony, azonban nincs visszavezethetőség a három nagy, a szervetlen, a szerves és a társadalmi létréteg között, mert a magasabb létréteg mindig kategoriális nóvumot tartalmaz. Az élettelen anyagban csak le- és felépülés van, végtelen az ismétlődés. Az élő anyagban már jelen van az evolúció, a fejlődés a nóvuma. A társadalmi létben pedig a finális determináció a nóvum: a célkitűző értelem által vezérelt tevékenység(ek). Amely nem azonos a tudattalan célszerűséggel, a spontán folyamatok során keletkező variációs, stabilizálódó, adaptációs folyamattal, amelyre az élő természetben is számtalan példa adódik. Elemi formájában a munkafolyamat tartalmazza a finális determinációt, a maga teleológikus meghatározottságában. Ebből, a munkavégző tevékenységből bontható ki a kétpólusú társadalmi létben az egyén és az össztársadalmi viszonyok reprodukciója, amelyben az emberi, tárgyteremtő gyakorlat tárgyiassági formái keletkeznek és fungálnak. Ez megmutatja a lét-legyen módszerdualista elválasztásának a munka teleológiában meglévő finális determinációval történő megszüntetését, azaz megismerési absztrakcióra szolgáló korlátozott érvényét és az államszocializmus sztálinista, pánpolitizáló formájával való szembefordulást: az emberi praxisban keletkező tárgyiassági formák központi helyét a társadalmi létben.[2]

Lukács Ontológiája bármennyire is torzóban maradt, bármennyire is nehézkesek és ismételgetőek fejtegetései, döntő pozíciót foglalt el. Ezért volt teoretikusan gyümölcsöző döntése Peschka Vilmosnak, hogy a másodlagos teleológikus tételezésként előálló jogi objektiváció sajátosságait, jogszabály- és jogviszony-elméleti belátásaival együtt, a társadalmi lét ontológiájára alapozta. Másodlagos, de nem másodrendű ez az objektiváció, mert egyfelől az elsődleges objektivációs forma, az emberi-társadalmi lét hordozója, a munka marad. Lukácsnál a tárgyteremtő emberi praxis alapja, modellje és csírája. „A jogi norma elengedhetetlen antropológiai előfeltétele a munkát végző, meghatározott ismeretekkel rendelkező, beszélő ember, aki már képes magát mint szubjektumot a természettől mint objektumtól megkülönböztetni” (Peschka, 1979,10.).  Másodlagos továbbá, mert a jogi normát tételező szubjektum, a jogalkotó hatalom, elválik a céljait, értékrendjét megvalósító cselekvőktől. Tehát nem a maga számára, hanem a normákat realizáló jogalanyok számára hozza létre tételezéseit. Peschka azonban nemcsak a társadalomontológiára, hanem a mérvadó kortárs jogelméleti törekvések kritikai elsajátítására is támaszkodott. Nála a jogi objektiváció nemcsak a társadalmi viszonyok sajátságos, jogszempontú szelekcióval és átformálással véghezvitt visszatükröződése, amely tartalmi és formai elemeit egyaránt a társadalmi létből meríti, hanem olyan objektiváció is, amely eltérő fejlettségű és funkciójú - normatív, jogügyleti és jogviszony típusú – objektivációs formákból áll. Ezek különbözőképpen, de egyaránt a jogi komplexus mozzanatait képezik. A legfejlettebb, általános érvényességgel rögzített forma a jogi normáé, amely éppen nem adekvát, ismeretelméleti tükrözése a társadalmi viszonyoknak, hanem azok inkongruens, sajátos, legyen-struktúrában való kifejeződése, s elsősorban konfliktusrendező és regulatív funkciót tölt be. A jogviszonyok mégsem közvetlenül azonosak a jogi normák által absztraktan szabályozott társadalmi viszonyokkal, hanem azoktól eltérő, különálló sajátos társadalmi létet, a jogi objektiváció specifikus rétegét jelentik. Amíg a norma előírás, addig a jogviszony olyan társadalmi viszony, amely a jogi normának megfelelő (vagy azt sértő) magatartás. „A jogi normának a jogviszonyokban konkretizálódásáról akkor beszélünk, amikor a jogi norma előírásai a jogi normában elvontan és általánosan megfogalmazott jogok és kötelezettségek, az ugyancsak a jogi normában meghatározott esemény, cselekmény vagy történés, egyszóval jogi tény hatására a szabályozott társadalmi viszony résztvevőit, alanyait az egyedi szituációban, relációban megillető jogosultságokban(alanyi jogokban) és kötelezettségekben (alanyi kötelezettségekben) jelennek meg.” (1988, 53.)

A jog tudati jelenség is, de a jognak a jogtudattól való elválása, külsővé válása voltaképpen egy kettős folyamat: egyfelől a jognak, mint szabályozásnak a keletkezése, másfelől az objektiváció és a jogalanyok jogtudata között befogadói viszony. A jogi ideológia – túlélve keletkezésének történeti idejét – nem normatív típusú objektivációként is hathat, amikor normatív értelemben már érvénytelen. Azonban ennek feltétele, szemben előzővel, hogy a jogi ideológiánál, jogtudatnál  ,nincs objektum szubjektum nélkül’ (elemzését lásd 1988, IV. fejezetben).

A jogviszonyok, a jogügyletek és bírói ítéletek a jogi normák általánosságához képest különös és egyedi képződmények, amelyek kevésbé emelkednek ki a mindennapi élet efemer kapcsolatainak tömegéből. A jog kategóriái, jogdogmatikailag kiművelt fogalmai adják meg a jogtudattól való elválást és tesznek szert önálló létezésre, egy sajátosan megformált, homogén közegben. Létszerű hatékonyságuk - ti. az objektivációs formáké - nagymértékben ezen, a homogén megformáltságon, a jogi formán múlnak.[3] A jogi relevancia a társadalmi tények, viszonyok jogszempontú szelekciója, éppen a szabályozás eredményessége, hatékonysága érdekében. A jogi nyelvezet pedig a köznyelv sajátos korlátozása, magas fokú elvonatkoztatás az élet konkrét formáitól, típusalkotással és rendezéssel, amely révén a társadalmi-gazdasági viszonyok jogi átformálása – a Legyen (Sollen) jellegű normatív és az alacsonyabb fokú objektivációs formákban – végbemegy.  A legyen-struktúra, a normatív objektiváció egynemű közegét az alábbi attribútumok biztosítják: 1. a jogászi nyelv 2. a normaszerkezet (hipotézis-diszpozíció-szankció), 3. a diszpozíciós elembe foglalt magatartási elvárás (a tiltó és megengedő normák különbsége), 4. az általános érvényesség és 5. a norma tartalmi különössége, megformáltságának tipikussága. További, 6. attribútuma, hogy szankciója államilag, végső soron közhatalmi eszközökkel is érvényesíthető. Nézzük meg utóbbi mozzanat jelentőségét közelebbről is.

Peschka nem azonosítja a jogot az állammal, mint Kelsen „Zwangsysteme”-je, mondván az állam azonos jogrendjével, tehát az állam csak annyiban van, amennyiben a jogrendnek beszámítandó funkciók megvalósítása, hatósági vagy emberi-jogalanyi cselekvéssel. Továbbá nem becsüli sem alá (mint a jogot kizárólag az erkölccsel megalapozni kívánó egyoldalú magyarázatok), sem túl a jog imperatív jellegét (kényszerelméletek). És távol áll Tőle az is, hogy a jogfilozófiát a jogalkalmazás indoklás-eleméletére redukálja, mint ezt ma az angolszász analitikus iskolában oly sokan teszik, egy interpretív elgondolás jegyében. Világos elméletében, hogy a modern viszonyok között a jog az államisághoz is kapcsolódó jelenség, azonban nemcsak ahhoz, hanem éppen, mint komplexusokból álló komplexusnak eleven kölcsönhatásai vannak a gazdasággal, a politikával, az erkölccsel – olyan részterületekkel, szférákkal – amelyek könnyen illeszthetőek a társadalmiság közös alapzatán kifejlődött össz-reprodukciós folyamatokba. Ebből a teoretikus álláspontból szemlélve jól látható, hogy a helyes jog klasszikus jogfilozófiai kérdését miért és hogyan oldotta meg Peschka, egyfelől támaszkodva a klasszikus német filozófia hagyományára, illetőleg Marxra és a magyar marxista filozófusok (Lukács György, Márkus György, Heller Ágnes) idevágó munkásságára. Másfelől elvetette azt a pro- és contra széleskörűen terjesztett, de a jog értékét alábecsülően relativizáló és ökonomista álláspontot, amely szerint a jog értéke attól függene, hogy mennyire felel meg a mindenkori gazdasági alapnak. Egy jogintézmény, egy jogszabály vagy egy jogrendszer értékét az emberi lényeg marxi kategóriája alapján, annak abszolút és relatív mozzanatokat tartalmazó mérécjén lehet megállapítani. „A jog értékét és értéktelenségét, helyességét és helytelenségét az dönti el, hogy mennyiben járul hozzá az emberi lényeg kibontakozásához és realizálódásához, illetve konkrétan a jog társadalmi szerepét és funkcióját figyelembe véve, hogyan tükrözi vissza és szolgálja az emberi lényeg kibontakozása és realizálódása irányába fejlődő társadalmi-gazdasági viszonyokat” (1972,192.). Úgy is mondhatjuk, hogy mivel az emberi lényeg a maga valóságában, történetileg adott társadalmi viszonyainak összessége (ez a relatív mozzanat), az a kérdés, hogy egy jogrendszer az adott kor adott feltételei között mennyiben járult hozzá az elérhető emberi szabadság kibontakoztatásához (abszolút mozzanat), ami az emberi lényeg centrális kategóriája, éspedig az össztársadalmi viszonyokban betöltött – konfliktusfeloldó, regulatív, szociálintegratív és ideológiai – funkciói révén.

Rá kell mutatnunk arra is, hogy Peschka nemcsak a hatvanas évekig uralkodó szocialista normativizmust billentette ki pozícióiból, amely a jog hatalmi, társadalom-alakító eszközjellegét messzemenően túlértékelte, hanem a polgári jogelmélet színvonalas képviselőivel is termékeny oppozíciót alakított ki. Említett 1980-as nagy tanulmánykötetében, „A modern jogfilozófia alapproblémái”– ban (1972), a weberi jogszociológiáról írt kismonográfiájában (1975), és az „Appendix” esszéiben (1992) számos huszadik századi jogontológiai-jogfilozófiai kísérlettel vet számot. A két világháború közötti nagyok: Stammler, Weber, Radbruch, éppúgy kritikai elsajátításának tárgyai, mint a huszadik század második felének jogontológiai kísérletei (Fechner, Maihofer, Marcic és mások),  és a hermeneutikai törekvésekre és az esetnorma tanra (Kaufmann, Fikentscher) reflektáló tanulmányai vagy szövegei. A jog értékjellegét illető kutatásai – mint ezt láttuk már – eredeti megoldáshoz vezették, de a természetjog és az igazságosság kérdéseit is behatóan tárgyalta. Kelsen Tiszta jogtanával is elmélyülten és széleskörűen, Max Weber Jogszociológiájával (1975) inkább csak néhány fontos vonatkozásában, a lukácsi módszertan felől (értékmentesség, típusalkotás, jogkeletkezés, a jog gazdasággal való kapcsolata) foglalkozott.

Életművéről tanulmányok látnak napvilágot, de annak monografikus feldolgozása várat még magára. Magunk a következőket látjuk. Függetlenül attól, hogy természetesen nem minden teoretikus megoldása támadhatatlan, továbbá vonzó tematikái (érvényesség, joghelyesség, bíró alkotta jog, a jog történetisége, befogadói tudat és jogi hermeneutika, stb.) gondolatvezetésének intellektuális lendületét némelykor túlzottan részletező kifejtésük megtöri, mégis elemző készségével és precíz argumentációival új horizontokat nyitott. Akceptálható, hogy életműve fő témája, a jog sajátossága, mert a jog nem alkot önálló létréteget és ekként jogontológiát. Azért nem, mert nincs olyan kategoriális nóvuma, amely a jogi objektivációt regionális ontológiává  formálná át a társadalmi léthez képest (Peschka, 1988, I. fejezet). Nem, mert annak fontos közvetítő, koordináló komplexusa, amely ezt a szerepét éppen saját homogén  közegének önfényűségével töltheti be, azonban nem szakadhat el teljesen az alapjául szolgáló társadalmi lét történeti folyamataitól. Relatíve önálló teljesség és egész.

Módszertanilag azonban nem vagy nem mindig aknázta ki a filozófiai kategória elemzés azon lehetőségeit, amelyek a minden létezést jellemző fundamentális, a csak a társadalmi létet jellemző különös kategóriák mellett elismerik a jogra és csak a jogra jellemző tárgyspecifikus kategóriákat (pozitivitás, érvényesség, jogrend, törvényesség, alkotmányosság). Ezen a vonalon láttuk továbbgondolhatónak munkásságát. Bele értve, hogy ennek a kategória-elemző módszernek Arisztotelesz, Spinoza, Kant és Hegel teremtette hagyományában a legtovább jutó mester talán N. Hartmann volt, akire Peschka csak mérsékelten támaszkodott. (Ebben talán gátló tényező volt, hogy Lukács György Hartmann kritikái nem igazán voltak találóak, sőt, maga is elhibázottnak nevezte azt egy ízben).[4]

Peschka jelentősen szélesítette a hazai marxista és nem marxista jogelméleti kultúrát. Szilágyi Péter azon értékítéletéhez, mely szerint „Peschka tekinthető a huszadik század utolsó harmada legjelentősebb magyar jogfilozófusának” (2000, 55) csak azt tehetjük hozzá, hogy két világháború közötti jelentős elődei (Somló Bódog, Horváth Barna) mögött sem minőségében, sem mennyiségében nem marad el életműve. Sőt, kifejtettségében, gazdag problémavilágának immanens zártságával még eredetibb is teljesítménye neves elődeinél. A jog sajátosságát az emberi gyakorlat objektivációs formái – munka, nyelv, tudomány, művészet – között aligha lehet gondolatilag következetesebben, koherensebben megragadni.

A magyar állam- és jogelméletben, jogszociológiában, de általában a jogtudományunkban is, születtek jelentős eredmények a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. Elég ha Kulcsár Kálmán (1974; 1976), Eörsi Gyula (1975), Sajó András (1980; 1988) máig friss mondanivalójú monográfiáira, vagy a modern polgári irányzatokat bemutató antológiákra és kritikai tanulmányokra (1963) utalunk. Számunkra teljesen világos, hogy a dogmatizmus után egy jelentős tematikai, módszertani és diszciplináris gazdagodás ment végbe ezeken a területeken, éspedig a hetvenes évektől születő félben lévő politikaelmélettel. Ebbe a folyamatba illeszkedtek a neomarxizmus, kb. 1963 utáni teljesítményei. Az általában vett szocialista jogtudomány ismerettárgyának kiválasztása – államszocializmus – volt értékkötött, de az egyes kutatók által alkalmazott tárgynyelv, és  az ezen nyelv által is hordozott módszertan,  már természetesen lehetett értékmentes, abban a kritikai racionalista értelemben, hogy problémáinak világos leírását tudta adni és megoldásai alá vethetőek a cáfolatoknak. A tárgyválasztás létfolyamattól függő, szükségképpeni értékkötöttsége és a választott tárgynyelvi értékmentesség – amely tudományos igényű objektivitásra kell, hogy törekedjék - ebben az időszakban és ezeken a területeken, a vezető kutatóknál fő szabály szerint érvényesült. Világos, hogy a harmadik problémasíkon, a metanyelv értékelő síkján, az értékelések szerzőkként és időszakonként már nagyon különböző alapokon és mértékek szerint történtek, a direkt és indirekt rendszer apologetikától, a rendszer továbbfejlesztésére alkalmas kritikai számvetéseken és reformterveken át, az államszocializmus rendszerkritikusainak fellépéséig, akik számára a centrumkapitalizmus polgári demokráciáinak etalonja vált értékmérővé. Utóbbiak és előbbiek tehát egyaránt értékkötött társadalomtudományt műveltek, csak éppen választott értékelési alapjaik polárisan eltérő funkciókat hordoztak.

Az egykor progresszív reformokat segítő, társadalomontológiailag megalapozott neomarxista jogelmélet mára elszakadt az államszocializmustól, megszűnt vele való funkcionális kapcsolata. Mégis, Peschka folytatható elméleti és módszertani hagyatékára magunk sok szempontból támaszkodhattunk és támaszkodtunk (Szigeti-Takács, 2004, IV-V. fejezet; Szigeti 2015; Szigeti 2016.). Azért mert hagyomány, recepció és kreativitás egysége érvényesült szemléletmódjában. Természetesen az irányzatok pozíció-foglalásában 1989 után, a politikai pluralizmus nyomán, várható és számottevő differenciálódás indult be: egyrészt liberális és konzervatív alapozású elméletek, analitikus, hermeneutikai, strukturalista-funkcionalista és szintetikus jogfelfogások között, másrészt apologetikák, felekezeti és kritikai törekvések léptek és lépnek fel a szocialista dominanciájú periódus után.

Felhasznált irodalom

Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Akadémiai Kiadó, Budapest (1975.)

Kulcsár Kálmán: Társadalom, Politika, Jog. Gondolat, Budapest (1974.)

Kulcsár Kálmán: A jogszociológia alapjai. KJK, Budapest (1976.)

Lukács György:  A társadalmi lét ontológiájáról II. Szisztematikus fejezetek. Magvető, Budapest (1976.)

Peschka Vilmos:  A modern jogfilozófia alapproblémái. Gondolat, Budapest (1972.)

Peschka Vilmos: Max Weber jogszociológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest (1975.)

Peschka Vilmos: A jogszabályok elmélete. Akadémiai Kiadó, Budapest (1979.)

Peschka Vilmos: Jog és jogfilozófia KJK, Budapest (1980.)

Peschka Vilmos: A jog sajátossága. Akadémiai Kiadó, Budapest (1988.)

Peschka Vilmos: APPENDIX  „A jog sajátosságához” KJK, MTA JTI (1992.)

Pokol  Béla: A magyar jogelmélet állapotáról in: Jogbölcseleti vizsgálódások. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest (1994.) 99-113.

Pokol  Béla: A jog elmélete. Rejtjel, Budapest (2001.)

Sajó András: Jogkövetés és társadalmi magatartás. Akadémia, Budapest (1980.)

Sajó András: Társadalmi-jogi változás Akadémia, Budapest (1988.)

Samu Mihály: A szocialista jogrendszer tagozódásának alapja (1964.)

Szabó Miklós: Defensor dogmatis: Szabó Imre jogontológizáló kísérlete. Jogelméleti Szemle 2003/4.

Szigeti Péter: A jog tárgyspecifikus kategóriája: a jogrend (jelentése, változása ontológiai és hermeneutikai perspektívában)  in: A jog nyelvi dimenziója  Prudentia Iuris 31., 2005., 29-52. (szerk.: Szabó Miklós) vagy: Problémáink Vonzásában c. kötetemben.

Szigeti Péter: Módszerdualizmus-monizmus: jogászi gondolkodásmód és lételmélet viszonyáról Horváth Barna dialektikus neokantianizmusa kapcsán  in: Állam- és Jogtudomány   vol. LVII., 2. szám, (2016.) 65-77.

Szigeti Péter  - Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete 2., bőv.  kiadás, Napvilág Kiadó, Budapest (2004.)

Szilágyi Péter: Jogbölcselet in: Magyarország a XX. században V. k., Tudomány, Babits Kiadó, Szekszárd (2004.)

Szilágyi Péter: Szabó Imre szocialista normativizmusa Világosság 2004/4. 23-34.

Szotáczky Mihály: A jog lényege.  KJK, Budapest (1970.)

Tosel, André: Le dernier Lukács et l’école de Budapest in: Marx Dictionnaire contemporaine PUF, Paris (2001.)

Tumanov, V.A.: A burzsoá jogi ideológia. Akadémia, Budapest (1977.)

 

[1] Ezzel nem azt állítjuk, hogy ezek a munkák értéktelenek volnának, de azt igen, hogy szokványosak és kreativitást, újszerű megoldásokat jórészt mellőzőek. Szabó Imre szocialista normativizmusának leírását és ideológiakritikai vonatkozásait Szilágyi Péter (2004) és Szabó Miklós (2003) behatóan taglalták.

[2] Felfogásunkban támaszkodtunk a francia Lukács kutató André Tosel (2001) megállapításaira

[3] Hogyan, mennyiben tanulmányozta Pokol Béla professzor az általa is meghivatkozott 1979-es Peschka Vilmos monográfiát, ha azt állítja róla: „Peschka Vilmos ezzel szemben az általában vett tudomány jellemzőit – ill. Lukács György tudományra vonatkozó elemzéseit – veszi alapul, amikor a jogtudományról ír, és a doktrinális-jogdogmatikai oldal kiemelése gyakorlatilag teljesen eltűnik elemzéseiből” (kiemelés Tőlem –Sz.P.), majd ennek bizonyítékaként egy eredetileg 1967-es, húsz oldalas tanulmányát (A jogtudomány és a joggyakorlat) hivatkozza meg. (Cím és a megjelölt oldalszám hibájával (1994), amiből hét évvel később ”A jog elméletében”, Rejtjel Budapest, 2001, 359-365, csak a címhiba korrigálódik).  Mégsem ez a baj, hanem az, hogy összetett mondatának kurzivált, második állításával szemben a Jogszabályok elmélete V. fejezetében (Akadémiai kiadó, 1979, 49-99.) Peschka a jogi normatan és a jogdogmatika olyan klasszikus kérdéseit tárgyalja (a norma tárgya, autoritása, hipotézis - diszpozíció és diszpozíció - jogkövetkezmény fogalmi, logikai kapcsolattípusai stb.), melyek nem hogy nem tűntek el elméletében, hanem újszerű tudományos eredményekhez jutott el, melyekre ebben a vonatkozásban mások is alapos okkal támaszkodhattak (Így Szilágyi Péter Jogi alaptana, Osiris, 1998; Szigeti Péter Jogtani és államtani alapvonalak  Rejtjel, 2002, és mások). Pokol – ha ismeri Peschkát – akkor azt nem ismeri fel, hogy saját szavait előíró módon kéri számon egy olyan szerzőn, aki az általa hiányoltakkal fogalmilag-dogmatikailag behatóan foglalkozott, nem is egyszer (mert lásd pl. még: Jogforrás és jogalkotás Akadémiai kiadó, 1965.)

[4]  A kategóriák érvényesség felőli elemzésének hiányát vetem itt fel, mert a jogi norma teleológikus jellegének, a kauzalitás és a teleológikus tételezés viszonyának remek elemzéseiben (1979, II. és III. fejezetében)  gyümölcsözőek a Hartmannra is támaszkodó ismeretek.

 

___________________________________________________________

 Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.

Címkefelhő

alapjogok európai bíróság európai bizottság tagállami mozgástér ttip európai parlament belső piac fogyasztóvédelem tisztességtelen szerződési feltétel jogállamiság diszkrimináció európai központi bank alkotmánybíróság gazdasági és monetáris unió versenyjog kúria állami támogatás uniós értékek demokrácia jogegységi határozat előzetes döntéshozatali eljárás közös kereskedelempolitika euró nemzeti érdek eu alapjogi charta brexit arányosság elve szociális jog irányelvek átültetése european convention of human rights kásler-ítélet fizetésképtelenségi rendelet választás oroszország eusz 7. cikke egységes piac európai bizottság elnöke human trafficking human rights környezetvédelem adatvédelem fenntartható fejlődés ultra vires aktus bevándorlás ceta német alkotmánybíróság btk közös kül- és biztonságpolitika trump közigazgatás wto nafta migráció nemzeti bíróságok russia tpp menekültkérdés fundamental rights panpsychism szolidaritás ukraine crisis bankunió strasbourgi bíróság personhood polgári kezdeményezés magyarország szankció syngamy kötelezettségszegési eljárás environment eu sanctions energiapolitika civil törvény compliance devizakölcsön ecthr európai integráció ukrán válság alkotmányjog prison conditions fővárosi közgyűlés európai parlamenti választások fogyatékosok jogai surrogacy közbeszerzés felsőoktatás normakontroll kiotói jegyzőkönyv national courts internet verseny szabadsága magyar helsinki bizottság ebh államcsőd állampolgárság lex ceu eljárási alkotmányosság versenyképesség adójog consumer protection platformtársadalom halálbüntetés vesztegetés szülő nők helyzete likviditás külkapcsolatok european court of human rights nemzetközi magánjog közjogtudomány adózás európai politikai pártok; single market adókövetelés hálapénz peschka menekült hatáskörmegosztás dajkaterhesség környezetvédelmi politika családi jog zaklatás gmo-szabályozás pártfinanszírozás retaliation adatmegőrzési irányelv fizetésképtelenségi eljárás schuman-nyilatkozat jogelmélet fal egyesült királyság áruk szabad áramlása öröklési jog szegregáció beruházásvédelem gmo-mentesség központi bankok európai rendszere európai politikai közösség hungary közerkölcs sokszínű európa alapító atyák vallásszabadság dublin iii egészségvédelem uniós polgárság irányelvek szabályozáshoz való jog european neighbourhood policy hatáskör-átruházás politikai pártok european court of justice kisebbségek juncker bizottság első alkotmánykiegészítés 1951-es genfi egyezmény közigazgatási perrendtartás ártatlanság vélelme jog és irodalom elsőbbség elve kohéziós politika sokféleség energiahatékonysági irányelv obamacare strasbourgi esetjog tényleges életfogytiglan általános közigazgatási rendtartás alapjogi charta legitimáció erdély ukraine régió fizetésképtelenség; energiaunió születésszabályozás parlament európai bíróság elnöke új btk. törökország kikényszerítés konferencia székelyföld autonomy of eu legal order jogharmonizáció; eurasian economic union hobby lobby véleménynyilvánítás szabadsága lenaerts történelmi konfliktusok személyek szabad mozgása law in literature uk report inviolability of eu legal order csődjog; dcfta büntetőjog média hatékony jogvédelem szabadságvesztés uniós válságkezelés európai jog szociális deficit law as literature európai szomszédságpolitika mulhaupt european values többségi demokrácia; jogos védelem országgyűlés franciaország lojális együttműködés európai tanács európai emberi jogi egyezmény letelepedés szabadsága lengyel alkotmánybíróság brit jelentés olaszország european central bank áldozatvédelem sajtószabadság németország végrehajtás válság lengyelország ingatlanadó-követelés article 7 teu népszavazás german constitutional court értékközösség egyesülési jog szíria uniós jog sérthetetlensége kiskereskedelmi különadó jogállamiság-védelmi mechanizmus excessive deficit nyilvános meghallgatás rule of law common commercial policy omt érdekközösség velencei bizottság lengyel alkotmánybíróság uniós jog autonómiája eu klímapolitika exclusionarism kommunikáció democracy európai unió alapjogi ügynoksége egyenlő bánásmód görögország muršić ügynökprobléma gazdasági szankciók civil jogállamiság infrastruktúrához való hozzáférés kvótakereskedelem protectionism datafication reklámadó emberi méltóság pénzügyi válság