Bárd KárolyA Lamm Vanda szerkesztette Emberi jogi enciklopédia 2019. február 22-i kötetbemutatóján elhangzott előadás írott változata
Enciklopédia még nem jelent meg nálunk az emberi jogok területéről, igaz, másutt is viszonylag ritka ez a műfaj. Természetesen Magyarországon is jelentek meg színvonalas emberi jogi tanulmánykötetek, átfogó munkák. Maga a szerkesztő, Lamm Vanda akadémikus is említett ezek közül néhányat egy tavaly vele készített interjúban; utalt, egyebek között, Sári János és Somody Bernadette munkájára, valamint a Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila által szerkesztett tanulmánykötetekre. Bizonyára az itt jelen levők is tudnának továbbiakat felsorolni – többen akár saját írásaikat is.
Ebben az interjúban Lamm Vanda azt is elmondta, hogy a most bemutatott kötet műfaja más, és megjelölte azt is, hogy miben különbözik az enciklopédia az általa említett munkáktól. Említette, hogy a kötet az egyes szubsztantív és processzuális emberi jogok mellett megismerteti az olvasót a globális és regionális intézményekkel, és ami talán még fontosabb: a munka szélesebb olvasóközönség számára készült. Használható akár tananyagnak, egyes részei eligazíthatják még tán a bírákat is vagy a más jogászi hivatást gyakorlókat, de orientálhatja az olvasni tudó és olvasni hajlandó nem jogász érdeklődőket is. (Megjegyzem: én a célcsoportok között az előismeretek tekintetében nem tennék éles különbséget.)
Azt látjuk, hogy ez a műfaj terjedőben van: egyre több olyan emberi jogi tárgyú munka születik, amely a szélesebb közönséget, tehát nem csak a jogászokat és nem csak a joghallgatókat vagy általában az egyetemistákat célozza meg. Ez az „bevezetés haladóknak” műfaja – nemrégiben például az egyik emberi jogász „guru”, Dinah Shilton jelentkezett ilyen munkával Advanced Introduction to International Human Rights címmel.
Az enciklopédia tehát széles és vegyes összetételű olvasóközönséget céloz meg. Az ő érdeklődésüket pedig valóban jobban kielégítheti a nagy volumenű joganyagot címszavakra bontó enciklopédia, mint a rendszerint ijesztően terjedelmes, és emiatt az olvasót elriasztó nemzetközi dokumentumokat értelmező, az előkészítő munkálatokat ismertető és jogirodalmi kivonatokat tartalmazó kézikönyvek vagy kommentárok. Hogy megint csak egy, e körben jól ismert autoritást hívjak fel: ilyen a több kiadást megért és számos emberi jogi programban tananyagként használt Steiner–Alston gyűjtemény a maga 1300 oldalával. Persze az enciklopédia sem cingár, de a 6-7 oldalas címszavak, illetve tanulmányok jól emészthetők.
Azt is szerencsésnek tartom, hogy Lamm Vanda nem egy emberi jogi lexikon mellett döntött. Több okból tartom szerencsésnek a választást, ezek közül csak a legfontosabbat említem. Nevezetesen azt, hogy a lexikon sajátos műfaj, lexikonkészítésre pedig egyszerűen születni kell. Az pedig nagyon valószínűtlen, hogy Lamm Vanda talált volna hatvanegynéhány lexikonírásra született szerzőt.
Mert sok egyéb mellett ez a munka további nagy erénye, vagyis hogy felvonultatja a magyar emberi jogászok csaknem teljes csapatát. A szerkesztő döntése, hogy ennyi szerzőt vont be, tiszteletre méltó, mert ezzel saját magát is kemény feladat elé állította: hatvanegynéhány szerzőt instruálni, fegyelmezni, emlékeztetni őket a terjedelmi korlátokra és a határidőkre embert próbáló feladat. De sikeres volt, mert úgy látom, mindenki tartotta magát a terjedelmi előíráshoz, és bár, bevallom, nem olvastam el alaposan minden írást (erre egyszerűen nem volt még időm), mindazon munkák alapján, amelyeket mélyebben tanulmányoztam, elmondhatom, hogy a kötet összességében egységes mű benyomását kelti.
A szerzők számánál maradva, jó tudni, hogy van ennyi, az emberi jogokhoz értő, azok iránt elkötelezett magyar jogász. Ennyi magyar labdarúgó nincs az NB I-ben, az OTP vagy MOL ligában, vagy hívják azt bárhogy. (Legyünk azért tárgyilagosak: az arány az angol Premier League-ben is hasonló lehet.)
A szerzők között nagyon sok a fiatal, ez is jó érzéssel tölthet el minket. És reménnyel, hogy talán mégis téves az a diagnózis, amely szerint az emberi jog eszméje, amely egykor, az én generációm meg az enyémet megelőző nemzedék számára a lingua franca volt, már ami a gondolat és a tett moralitásának megítélését illeti, mára kifulladt. Reménykedhetünk, hogy rosszul látja a világot, aki azt állítja: az emberi jogok eszméje mára kifáradt, kimerült, elvesztette vonzerejét.
Jó tehát tudni, hogy ennyi okos magyar emberi jogász van és hogy köztük sok a fiatal. Mert azért azt is tudjuk valamennyien ebben a teremben, hogy a Zeitgeist nem preferálja egyértelműen az emberi jogokat. A kötet egyik bevezető tanulmányának szerzője, Bragyova András is szól írása végén az emberi jogokkal szembeni szkepszisről; ő ezt annyiban tartja érthetőnek, hogy az emberi jogok eredete Európában van, azok elismerése meghatározott társadalmat kíván, és ezzel például a kasztrendszer vagy a vallási alapú rendszerek nem férnek össze.
A támadások azonban nem csak ilyen távolról jönnek. Gondoljunk csak egyes részes államok ellenállására az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteivel szemben. De az országhatárt sem kell átlépnünk: nálunk is megjelentek az ún. emberi jogi fundamentalizmus elleni támadások. Ennek az emberi jogi fundamentalizmusnak a lényege az lenne, hogy az értéksemlegesség jelszava alatt valójában relativizálja az értékeket, vagy ami még rosszabb: a liberalizmus dogmáit erőlteti rá a nemzetállamokra, és elszakítja az emberi jogokat az Isten adta, transzcendentális természetétől. Ennek az emberi jogi fundamentalizmusnak az is sajátja lenne, hogy mindenféle emberi vágyakat a kikényszeríthető jogok szintjére emel. Módszere pedig az, hogy a döntéseket kiszervezi a nemzetközi testületekhez, a nemzetközi jurisztokrácia pedig mindenféle ravasz jogi technikákkal, a soft lawt vagy a hasonlóan gondolkodók jogértelmezését kötelezőként prezentálva és egyéb furfanggal fegyelmezi a szerencsétlen nemzetállamokat.
Ám támadások érkeznek balról is, és ezek egy része ugyancsak az emberi jogok filozófiai előfeltételezéseit kérdőjelezi meg. Nincs időm a „balos” kritika tételeit ismertetni – talán ennyi is elég annak igazolására, hogy miért is örvendetes, hogy nagyszámú felkészült jogász, köztük több fiatal jelent meg a kötetben.
A szerkesztőt már dicsértem, de a dicséret illeti az egyes szócímek kifejtőit, a tanulmányok szerzőit is. Az enciklopédiaírás ugyanis nehéz és hálátlan munka. A szerzőtől fegyelmet, lemondást, sőt aszkétizmust kíván. A status quót kell rögzíteni, nincs helye szellemi kalandozásoknak. A vonzalmakat, azt, ami a kedvünkre való, le kell nyomni, félre kell tenni. Azt kell leírni, ami van.
Szelektálásra természetesen van mód, sőt szükség is van a válogatásra, és ez nem lehet teljességgel semleges, értékmentes. Már önmagában a szócikkek kiválasztása is egyfajta értékválasztás. Nyilván vannak prózai, gyakorlati okai is annak, hogy mi került be és mi maradt ki a szócikkek gyűjteményéből, mi érdemelt önálló tanulmányt és mi nem.
Mindenekelőtt a joganyag terjedelmére gondolok: ahol például viszonylag kisszámú dokumentum született, ahol a joggyakorlat szegényes, ott nyilván nem volt értelme az adott jogot külön tanulmányban tárgyalni. Más esetben az áttekinthetőség igénye indokolhatta az önálló tanulmányt. A fogvatartottak helyzetére vonatkozó szabályokat például számos jog kapcsán lehetett volna ismertetni, kezdve az embertelen bánásmód tilalmától a magánélethez való jogon át a politikai jogokig. A szétaprózás helyett a szerkesztő úgy döntött, hogy önálló tanulmányban tárgyaltatja a szabadságuktól megfosztottak emberi jogait, és azt gondolom, ez jó döntés volt.
De úgy vélem, nem csak gyakorlati megfontolások játszottak szerepet abban, hogy önálló tanulmány készült a fogvatartottak jogairól, mint ahogy a szexuális irányultság és az emberi jogok témaköréből is. Ez utóbbi is tárgyalható lett volna más jogok ismertetésének keretében, a megalázó bánásmód, a családi élethez, magánszférához való jog vagy a diszkrimináció tilalmának kontextusában. Úgy gondolom, a szerkesztő mindkét esetben az emberi jogok alapgondolatát követte: védeni a népszerűtleneket, akiknek a legnagyobb az esélyük arra, hogy emberi jogaikat a többség semmibe vegye. Ezért vélhette úgy, hogy a sérülékenyek mindenképp önálló tanulmányt „érdemelnek”.
Természetesen a joganyag terjedelme az egyes tanulmányok készítőit is szelektálásra késztette. El kellett dönteniük, mi az, amit a 7-8 oldalba feltétlenül bele kell sűríteniük, és mi az, ami elhagyható. A választást tovább bonyolította, hogy a kötetben hivatkozott autoritások, emberi jogi kontrollszervek számos emberi jog jelentése és terjedelme tekintetében különböző álláspontokra helyezkednek. Csak néhány példát említek egy olyan területről, amelyhez valamennyit értek: a büntető igazságszolgáltatás területéről. A nemzetközi dokumentumok a személyi szabadság mellett, azzal együtt szólnak a biztonsághoz való jogról: az Egyezségokmány 9. és az Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. cikkének első mondata szerint: „everyone has the right to liberty and security of person.” De a biztonsághoz való jogot illetően az Emberi Jogok Európai Bírósága – sarkosan fogalmazva – azt állítja, hogy az nincs. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága álláspontja ezzel szemben az, hogy a biztonsághoz való jog az állam védelmi kötelezettségét alapozza meg, ha az egyént „harmadik személyek” részéről éri vagy fenyegeti támadás.
Egy másik példa: az önvádra kötelezés tilalmának terjedelmét eltérően értelmezi az amerikai Legfelső Bíróság, az Emberi Jogok Európai Bírósága, megint eltérően a jugoszláviai ad hoc nemzetközi törvényszék és megint másképp a Római Statútummal felállított Állandó Nemzetközi Bíróság.
Végül: az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága és az Emberi Jogok Európai Bírósága álláspontja az, hogy a fair eljárás garanciáira büntetőügyekben kizárólag a vádlottak hivatkozhatnak, az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság szerint viszont e jog megilleti a bűntettek áldozatait, illetve az ő hozzátartozóikat is.
Annyit elmondok, hogy a szerzők mindhárom esetben megoldották a feladatot. Hogy hogyan, azt nem árulom el, a megfejtést megtalálják a kötetben. Tessék elolvasni…
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.