Majtényi BalázsAz alábbi írás a „Barátból ellenség? Az EU megítélésének változása a hazai közjogi fordulat és a Brexit tükrében” című Bolyai-kutatás keretében született. E kutatás kiinduló állítása, hogy a két országban zajló folyamatok, a fontos különbségek ellenére, meglepő párhuzamokat mutatnak. A posztban e két esetben a nemzeti identitás átalakulását és annak az alkotmányos intézményekre gyakorolt hatásait elemzem.
Valamennyi politikai rendszernek szüksége van egy olyan identitás megkonstruálására, amelyre hivatkozva a rendszer cselekszik. A közös identitás meghatározása, így az állam nemzeti identitásának definiálása, történhet döntően a másokkal való szembeállításra (otherization) alapozva is. Ilyenkor azt, hogy Ki vagyunk mi?, a velünk szembenállónak tekintett másokhoz képest határozzuk meg. Az így keletkező identitások, alapvetően a társadalomban meglevő egyenlőtlenségek felszámolására irányuló politikák totális kudarcából táplálkozhatnak.
A jelenleg zajló folyamatok azt mutatják, hogy a másként meghatározott idegen (‘the Other’) tipikusan külföldi és/vagy jó eséllyel valamilyen marginalizált társadalmi csoporthoz (bevándorlók, etnikai kisebbségek, nők, menekültek), vagy ezeknek a csoportoknak a metszetéhez tartozik. A 2011-es Alaptörvényre épülő magyar alkotmányos identitást már az ellenség konstans keresésére igyekeztek felépíteni. E konstrukcióban a marginalizált csoportok mellett az azokkal – akár csak részlegesen – szolidaritást mutatók is ellenséggé válhatnak (civilek, „Soros”, nemzetközi szervezetek vagy akár maga az Európai Unió). E cikk mindezt a Brexit és a magyar közjogi fordulat kapcsán vizsgálja, és a korábbi posztomnak arra az állítására épít, hogy a két országban zajló folyamatok, a fontos különbségek ellenére, meglepő párhuzamokat mutatnak.
Az otherization jelenségét nemcsak a magyarországi politika főáramában, hanem a Brexitet támogató brit politikai erők kampányában is meghatározó jelentőségűnek tartom. Ennek során, ahogy azt mindkét példa mutatja, Európa maga is „idegenné” válhat. Az e jelenségre építő politikusok előszeretettel tekintik Európát vagy az Uniót olyan ellenségnek, amivel szemben – amint utaltam rá – a szélesebb politikai támogatás megszerzése érdekében lehet a nemzeti identitást meghatározni. Az Európa kifejezés is sok mindent jelenthet e diskurzusokban az akár egyszerre is utalhat az Európai Unióra és az Európa Tanácsra.[1] Ebben a kontextusban merült fel például a két Európára való utalás a Brexit kampányban és később is az azt követő alkotmányos válság során. Nemcsak az EU-ból való távozást, hanem az Európai Emberi Jogi Egyezményből való kilépést, vagy legalább a Human Rights Act hatályon kívül helyezését is felvetették ekkor. Az autoriter értékstruktúrák terjedésének és az ebből következő ellenségkeresésnek természetes következménye, hogy az elit- és intézményellenség kiterjed az olyan nemzetközi és szupranacionális szervezetekre, mint az ENSZ vagy az Európai Unió, amelyek például adott esetben az emberi jogokat támogathatnák.
Az identitáspolitikai játszmákban a megosztó értékekre építő politikusok az érintett országok közvéleménye számára Brüsszelt/Strasbourgot/Lisszabont igyekeznek a távoli 'másikként' ('otherization') megjeleníteni. Európa is olyan idegen entitásként jelenik így meg, amelynek életére a tagállam polgárainak nincs érdemi befolyása, és amely a nemzeti identitást is veszélyezteti. Ez felerősít egy olyan folyamatot, amely ahelyett, hogy a nemzeti alkotmányos identitás és az európai alapértékek összeegyeztetését kísérelné meg, az európai értékeket (de legalábbis azoknak az EU intézmények általi értelmezését) a megkülönböztetett 'másik' pozíciójába helyezi, ami végsősoron a megosztó értékek erősödéséhez vezet. Eltérő okokból, de mindkét országban tapasztalható volt a média bizonyos részeinek ellenségessége az EU-val szemben. A fent vázolt nézetek a Brexit utáni Egyesült Királyságban a mainstream pártoknak is jelentősen befolyásolták a programját.[2]
Sokfajta álláspontnak létezhet méltányolható olvasata is, így az Unió intézményeivel kapcsolatos kritikáknak is. Gondolok itt azokra a Brexittel kapcsán megfogalmazott, Unióval szemben megfogalmazott kritikai észrevételekre, hogy például az európai és a tagállami parlamenti szupremácia egymással nem összeegyeztethető, vagy hogy az állam ellenőrizni kívánja a migrációt. Ám az ilyen jellegű megfogalmazások a Brexit kampányban is igazolhatatlan, kirekesztő, xenofób, például általánosságban migrációellenes érvekkel keveredtek. A jelenlegi válság megértéséhez a méltányolható olvasatok azonosításánál, sokkal fontosabbnak tartom például azokat az empirikus kutatásokat, amelyek az autoriter társadalmi viselkedés és a kilépés melletti szavazat közötti összefüggést igazolják. Jóval nagyobb arányban szavaznak a Brexitre olyanok, akik támogatják a halálbüntetést vagy ellenzik a bevándorlást, vagy azt gondolják, hogy az iskola feladata a gyermekeknek a tekintély tiszteletére nevelése. A Brexit és az azt követő válság, az általam leírt módon, így az értékpreferenciák közötti választásról is szólt.
A magyar közjogi fordulatot is jellemezte az establishment-ellenesség és a demokratikus intézmények iránti bizalmatlanság. E jelenségeket – általánosságban is – hatalomtechnikai célokból használhatják fel politikusok és kormányok a független intézményekkel szemben, ami ma a Brexitet kisérő közjogi válságnak is kétségkívül a kísérője. Az Egyesült Királyságban így például egyre inkább erősödik a bizalmatlanság a parlament és a kormány viszonyában, ahol utóbbi igyekszik úgy beállítani magát mint a nép közvetlen akaratának a megtestesítőjét. Utalhatunk itt például Nigel Farage megnyilvánulásaira, aki a Brexit-szavazás eredménye után a „valódi” nép győzelméről beszélt. Ezzel összekapcsolódva jelent meg az azzal való riogatás, hogy az intézmények (parlament, bíróságok) a – másokkal szemben konstruált – nép elárulására készülnek. Ebben az esetben talán felesleges is hangsúlyozni, hogy mindez milyen veszélyes lehet egy olyan politikai rendszerben, ahol az intézmények iránti bizalom jelentette a stabilitást alapját, vagyis az abba vetett hit, hogy bizonyos lépéseket ugyan a kormányfő megtehetne, pl. felfüggeszthetné a parlamentet ahhoz, hogy a Brexit megakadályozását vagy elhalasztását elkerülje, ám e lépéseket úgysem fogja megtenni. Amikor Boris Johnson még is ily módon járt el, a politikai alkotmányosság hazájának számító szigetországban a jogi eszközök kerültek elő a korábban politikai konvenciónak tekintett kérdésben, azaz a Legfelső Bíróság megsemmisítette a miniszterelnök döntését. A magyar közjogi fordulat alatt ezek a mechanizmusok nem működtek, azaz az írott, jogi szabályokat is következmények nélkül lehet/ett megszegni.
Sok esetben a vélt vagy valós történelmi nagyság iránti nosztalgia is támogatja a megosztó eszmék terjedését. E nosztalgiának például határozott és nyilvánvaló szerepe volt a fent vázolt folyamatokban mind Magyarország, mind az Egyesült Királyság esetében. Ez Magyarország esetében nyilvánvalóan a Trianon előtti korszak iránti – állami forrásból megtámogatott – nosztalgiát jelenti, a britek esetében pedig az egykori világbirodalmi múlt emlékezetét s hosszúra nyúló árnyát. Ezt Magyarország esetében az állami propaganda összekötötte azzal, hogy az ország, amint egykor, ma is egyedül védelmezi Európát (ezúttal a migrációtól), az Egyesült Királyság esetében pedig mindez ahhoz a képzethez kapcsolódott, hogy a szigetországnak, miként egykoron a birodalmi időkben, ma is egyedül kell léteznie. Akadt olyan kommentátor is, aki a Brexitet egyenesen a birodalmi múltból fakadó uralkodó attitűdre vezette vissza.
Összefoglalva a fentieket, a részben globális, részben regionális és részben helyi társadalmi folyamatok hatására a nemzeti identitás átalakuló konstrukciója, országonként eltérő mértékben, de a régi és az új tagállamokban egyaránt veszélyezteti az emberi jogokat, az alkotmányos intézményeket és erősíti az Európa-ellenességet.
_______________________________
[1] Katja S. Ziegler, Elisabeth Wicks and Loveday Hodson, ’The UK and Human Rights: Some reflections’ in: Katja S. Ziegler and Elisabeth Wicks and Loveday Hodson (ed.), The UK and European Human rights: A Strained relationship, Hart, Oxford and Portland, 2015. 504-506.
[2] Gráinne de Búrca, Is EU supranational governance a challenge to liberal constitutionalism? The University of Chicago Law Review, 2018/2, 345.
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.