jtiblog

A Jogtudományi Intézet blogoldala

A koronavírus kihívásai és a jogtudomány: a rémhírterjesztés tényállásának jogalkalmazási kérdései

2020. április 02. 12:53
Bencze Mátyás
Ficsor Krisztina
TK JTI, DE ÁJK

A koronavírus-járvány elleni védekezés egyik, a kormányzat által bevetett eszköze a Büntető Törvénykönyv (Btk.) módosítása. A jogalkotó két ponton nyúlt bele a Btk-ba: egyrészt új bűncselekményt kreált „Járványügyi védekezés akadályozása” névvel, másrészt módosította, illetve egy minősített esettel kiegészítette a már létező „Rémhírterjesztés” bűncselekményének tényállását. Bejegyzésünkben az utóbbi változtatást vizsgáljuk.

Elemzésünk nem elsősorban büntetőjog-dogmatikai, hanem jogelméleti és jogszociológiai szempontokat követ. Ennek oka, hogy a tényállás alkalmazhatóságának dogmatikai kérdéseit több színvonalas írás is tárgyalta már az elmúlt napokban,[1] és a cikkekből levonható tanulság az, hogy rendkívül sok a bizonytalan jogalkalmazási kérdés, viszont azzal nem foglalkoztak, hogy ennek milyen mélyebb okai vannak. A jogállami jogalkotással szembeni egyik legfontosabb követelmény (normavilágosság) ismertetését, majd a jogalkalmazói problémák rövid áttekintését követően az elméleti és normatív aspektusokra koncentrálunk.

A jogbiztonság követelménye azt az elvárást fogalmazza meg a jogalkotóval szemben, hogy olyan normarendszert alkosson, amely az állampolgárok számára világossá teszi a jogalkotói akaratot, amelyben a „jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak a norma címzettjei számára.”[2] A normavilágosság követelménye a nullum crimen sine lege büntetőjogi alapelvből vezethető le. Nagy Ferenc álláspontja szerint (többek között) ezen alapelvből következik a „határozatlan büntetőtörvény és jogkövetkezmény tilalma, avagy a törvényi pontos meghatározottság követelménye”, illetve „a bírónak az írott büntetőjogi törvényi norma szöveg szerinti értelméhez kötésének követelménye.”[3]

A büntetőjogi normák tekintetében a jogalkotónak az elkövetési magatartást, a védett jogi tárgyat világossá kell tennie a címzettek számára.  E követelmény tartalmát (ha nem is következetesen) az Alkotmánybíróság dolgozta ki az esetjogában. Alapvető, az emberi méltóságból levezethető érdekünk fűződik ugyanis ahhoz, hogy életünket olyan normák vezéreljék, amelyek alapján előre tudunk kalkulálni, hogy milyen célokat tűzhetünk ki magunk elé és azokat milyen formában valósíthatjuk meg. A normavilágosság követelménye alól a jogalkotó szervek járványügyi vészhelyzetben, különleges jogrend bevezetése esetében sem mentesülnek, rendkívüli jogrend esetén ennek a követelménynek fokozottan kell érvényesülnie.

Az érthetőség mércéje függ attól is, hogy kik a büntetőjogi normák címzettjei. A közvetlen címzettjei a normának maguk a laikus állampolgárok, akiktől elvárjuk, hogy a normának megfelelően cselekedjenek. Az ő szemszögükből nézve indokolt, ha a norma jelentését annak megfelelően próbáljuk meghatározni, ahogy a hétköznapi ember számára a hétköznapi nyelvhasználat során megjelenne. A jogirodalomban létezik olyan álláspont, amely szerint a jogszabályok értelmezése során arra kell törekedni, hogy azok hétköznapi jelentését tárjuk fel, mert ezzel járulunk hozzá leginkább a jogbiztonság érvényesüléséhez és az egységes bírói gyakorlat kialakításához. Ahogy láttuk, a nullum crimen sine lege elvéből is levezethető az a követelmény, hogy a bíró a büntető törvény értelmezésekor kevés szabadsággal rendelkezik, elsősorban a szöveg nyelvi jelentése alapján kell megítélni az elé kerülő esetet. Az anyanyelv használatában minden állampolgár osztozik, az elméleti feltételezés szerint ezért a nyelvi értelmezés biztosíthat objektív alapot a jogszabályok helyes értelmének feltárásához.[4]

Azonban tudjuk, hogy a jogszabályok jelentéstartalma sokkal komplexebb annál, mint amit a normákba foglalt szavak, fogalmak egyszerű hétköznapi jelentése hordoz. A normák jelentésének ugyanis többféle dimenzióját különböztethetjük meg, a nyelvi értelem csupán az értelmezés kiindulópontja lehet. Egyrészt azért, mert a nyelvi értelmezéssel sem jutunk megnyugtató jogi álláspontra, ha a szavaknak több jelentése van, vagy ha egy fogalom hétköznapi értelme teljesen mást jelent, mint a szó szerinti értelme illetve a szakmai jelentése, de az is rendkívül sokszor előfordulhat, hogy a hétköznapi nyelvhasználatot is bizonytalanság jellemzi egy adott fogalom használata során.

Fontos szem előtt tartani azt is, hogy a jogi normák általános fogalmakat tartalmaznak, így elkerülhetetlen, hogy értelmezés útján tárjuk fel a jelentésüket. Az Alkotmánybíróság szerint a normavilágosság sérelme akkor állapítható meg, ha „a szabályozás a jogalkalmazó számára értelmezhetetlen, vagy eltérő értelmezésre ad módot, és ennek következtében a norma hatását tekintve kiszámíthatatlan, előre nem látható helyzetet teremt a címzettek számára, illetőleg a normaszöveg túl általános megfogalmazása miatt teret enged a szubjektív, önkényes jogalkalmazásnak.”[5] 

A jogi normák jelentésének az egyszerű, hétköznapi értelmén túl ezért további meghatározó elemét alkotják azok a jogdogmatikai összefüggések, amelyek az adott jogterület fogalmi hátterét, struktúráját adják. A jogdogmatikai összefüggések által megalapozott jogi tudás komplexebb a hétköznapi nyelvhasználat által nyújtott ismeretekhez képest, és a normákhoz egy olyan jelentésréteget kapcsol, amit egy laikus állampolgár a hétköznapi gondolkodás alapján nem érthet meg. A jog alapvető fogalmi összefüggéseihez a laikus állampolgár „nem fér hozzá”, annak értelmezéséhez jogászi szaktudás szükséges. Ezért a normák címzettjeinek másik csoportja a jogi szakmai közönség, legfőképp a bírák, akik kötelező erővel döntik el, hogy mi az adott norma jelentése, és abból mi következik az állampolgárra nézve. Az Alkotmánybíróság is nagy jelentőséget tulajdonít annak, ha az adott norma mögött feltárható egy koherens bírói gyakorlat, amely nagyban hozzájárul a jogbiztonság érvényesüléséhez. Ez a bírói gyakorlat jelen esetben természetesen még nem létezik. A rémhírterjesztés alapesetével kapcsolatban sem alakult ki eddig bírói gyakorlat az esetek elenyésző száma miatt.[6] Jól láthatóvá válnak ezek a problémák, ha megvilágítjuk a rémhírterjesztés tényállását módosító javaslat szövegének bizonytalanságait.

A bűncselekmény alapesete úgy szól, hogy „aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt a közveszéllyel összefüggésben olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely a közveszély színhelyén alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

A cselekményt csak „közveszély színhelyén” lehet elkövetni.  A jelenlegi járványhelyzet szerint, bár pontos helyi adatokat nem ismerünk, az ország minden megyéjében vannak már fertőzöttek, a kis esetszám miatt azonban nem lehet tudni, hogy melyik településen vannak, és hol nincsenek. Ha megmarad az információ-visszatartás gyakorlata, akkor nehéz lesz a szándékosság bizonyítása (tudta-e az illető, hogy éppen közveszély színhelyén tartózkodik). A másik megoldás a „színhely” kiterjesztő értelmezése: a járvány folyamatos terjedése miatt az egész ország a közveszély színhelye. Ez a felfogás azonban ellenkezik a „színhely” kifejezés általános, hétköznapi értelmével, amely egy teljes országnál jóval kisebb területet szokott jelölni, másrészt a törvénymódosítás előterjesztői indokolása is arra utal, hogy „közveszély színhelyének” inkább a fertőzés lokális gócpontjait tekinti (hasonlóan érvel Ambrus István is).[7] A kiterjesztő értelmezés elfogadása esetén mostantól kezdve minden bolti lopás Magyarországon „közveszély színhelyén” elkövetettnek minősülne, és súlyosabban lenne büntetendő.

Akármelyik értelmezést is fogadjuk el, nyitva marad az a kérdés, hogy egy sokak által olvasott internetes (közösségi médián keresztüli) bejegyzés közzététele megvalósítja-e azt a törvényi feltételt, amely szerint magának az állításnak, illetve híresztelésnek a színhelyen kell megtörténnie. Az internetes közzététel azonban történhet fizikailag Magyarországtól nagyon távoli helyen is, de már itt jut az emberek tudomására, itt fejti ki negatív hatását. A törvény nem ad egyértelmű eligazítást erre az esetre.

A cselekmény egyik elkövetési módja, a valós tények „elferdítése” olyan megfogalmazás, amelyet „általánosságban” mindenki ért, azonban az egyes esetek megítéléséhez nem szolgáltat világos standardokat. Így például bizonytalan lesz annak a teljesen bevett újságírói gyakorlatnak a büntetőjogi megítélése, amely kiemelt helyen csupán a jelenlegi járvány eddigi összes fertőzöttje számának növekedéséről számol be naponta (a gyógyultak számáról nem), a járvánnyal összefüggő napi új megbetegedések esetén nem közli a tesztelések számát az adott országban (holott világos, hogy a tesztelések száma és az új fertőzöttek megtalálási esélye között összefüggés van), vagy éppen a napi új halálesetek számát nem hasonlítja össze az azonos területen, azonos időszakban a koronavírus nélküli halálozási arányokkal. Az így tálalt „valós tények” nem világítják meg az összképet, kifejezetten alkalmasak nyugtalanság keltésére, de nem blokkolná-e ez a sajtó megfelelő működését, amely nyilván engedelmeskedik a saját gazdasági érdekeinek (a nézettség/olvasottság növelése)? Az „elferdítés” jelentésének pontosításához ugyanakkor támpontot adhatnak a polgári bíróságok azon döntései, amelyekben a jóhírnév megsértése miatt indult ügyekben a „valós tény hamis színben való feltüntetésének” kategóriáját értelmezik (a PK. 12. számú vélemény értelmében például alapvető fontossággal bír az ominózus közlés kontextusa).

Érdekes mozzanat, hogy az új szabályozás szűkítette az elkövetési magatartások körét. Immár csupán akkor követi el valaki a rémhírterjesztés bűncselekményét, ha a „közveszéllyel összefüggésben” terjeszt valaki rémhírt. Ez azt is jelenti, hogy aki közveszély színhelyén például „migránsok” által elkövetett bűncselekmények számának a növekedésével riogat alaptalanul, azt nem lehet rémhírterjesztésért felelősségre vonni.

Az új minősített eset úgy szól, hogy „aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Bár a törvény csak a szándékos elkövetést bünteti, ami a jószándékú, de téves állításokat nem kriminalizálja, itt is maradnak kérdőjelek. Kétséges az, hogy milyen intézkedések minősülnek védekezésnek és mikor bizonyul a védekezés eredményesnek (vagy miként lehet az eredményességet a védekezés folyamata közben mérni). Ebből következően az állampolgár számára nem lesz világos, hogy milyen magatartások tekinthetők a védekezést akadályozó cselekményeknek, valamint milyen mértékűnek kell lennie az akadályozó magatartásnak ahhoz, hogy az büntethető legyen.[8] Van olyan egészségügyi-szakmai álláspont, amely szerint „indokolt a pánikkeltés, ha otthon tartja az embereket.”[9] Ha egy szakember azt állítja, hogy az eredményes védekezést (például az otthonmaradást) elősegíti, ha pánikkeltő híreket olvasnak az emberek, akkor hogy ítélje meg a bíró az „eredményes védekezés akadályozását”? Előfordulhat, hogy a nyugtalanságot előidéző hírek pozitív irányban befolyásolják a védekezés eredményességét? 

A nyugtalanság fogalma sem határozható meg a hétköznapi nyelvhasználat feltárásával, nyelvi értelmezéssel. Például a legújabb esetben, amely a járványügyi vészhelyzettel összefüggésben az ügyészség elé került, a rendőrség tájékoztatója alapján egy abonyi férfi a Facebookon azt híresztelte, hogy Abony egyik részén megjelent a koronavírus, és mindenkinek félnie kell. Posztjára többen reagáltak és többen meg is osztották, a rendőrség szerint ezzel a 18 éves gyanúsított nyugtalanságot keltett.[10] A rendőrség azonban nem részletezte, hogy a nyugtalanság miben nyilvánult meg. Abban, hogy többen reagáltak a posztra és többen megosztották? 

Ezzel szemben a mohácsi polgármester ügyében – aki egy videó felvételen azt állította, hogy Mohácson igazolt koronavírusos van, aki akár száz emberrel is találkozhatott, így a város gócponttá vált – közveszéllyel fenyegetés gyanúja miatt indult eljárás.[11] E két esetből kiindulva, úgy tűnik, hogy a hatóságok számára sem világos, hogy milyen (büntetőjogi) szempontok alapján határolható el egymástól a közveszéllyel fenyegetés és a rémhírterjesztés. A hétköznapi nyelvhasználat feltárásával ezekre a kérdésekre nem kapunk választ.

Ezért a bíráknak minden esetben az egyedi körülmények mérlegelése után kell döntést hoznia, a törvény szövege pedig nem segíti majd elő, hogy a rémhírterjesztés cselekményét egységesen ítéljék meg. A törvény szövegében jelentkező bizonytalansági problémákat ugyanis – mögöttes orvosi és/vagy járványügyi, illetve szociálpszichológiai ismeretek nélkül – nem lehetséges áthidalni pusztán dogmatikai érvekkel.

Álláspontunk szerint nem egyszerűen hanyagság, vagy kapkodás következményeként merülnek fel a fenti, illusztrációnak szánt, lehetséges jogalkalmazási problémák, azok a magyar jogalkotás általános szemléletmódját tükrözik. A hazai jogszabályok, így a büntető jogszabályok is, igen magas általánossági szinten vannak megfogalmazva. Ennek előnye, hogy a jog rugalmas lesz, a jogalkalmazás adekvát módon tud reagálni olyan esetekre, amelyekre a jogalkotás során talán még nem is gondoltak, de az adott jogszabály által lefedett esetkörbe tartozóknak tekinthetők és így kezelhetők lesznek. Ez a szabályozási technika talán optimálisnak is látszott a modern hazai jogrendszer megszületésekor, a 19. század végén, amikor is egy tipikus bírósági ügy megítéléséhez elegendő volt a megfelelő jogászi szakismeret és az általános élettapasztalat. 

Manapság viszont, és az elemzett büntetőjogi tényállás is erre szolgál példaként, rendkívül sok olyan jogi probléma jut el a bíróságra, amelyek teljes megértéséhez vagy a felelősség megállapításához speciális ismeretek szükségesek, ám ezek a jelenlegi megközelítés szerint nem minősülnek szakkérdésnek (amikor is lehetőség lenne szakértőt kirendelni). 

Ambrus István például kifejezetten utal arra, hogy a majd rémhírterjesztés miatt induló eljárásokban az állítások, híresztelések zavar vagy nyugtalanság keltésére való alkalmassága „bírói megítélés függvénye.”[12] E kérdés eldöntéséhez azonban olyan társadalomtudományi (szociálpszichológiai, statisztikai) módszerekre és elemzésekre lenne szükség, amelyek nem állnak a bíró rendelkezésére, így saját „józan esze” alapján kellene eldönteni, hogy milyen állítás alkalmas zavar, nyugtalanság keltésére (természetesen könnyebb a helyzet akkor, ha a zavar vagy a nyugtalanság tényleg bekövetkezett, és ez jól bizonyítható, a törvény azonban az eredmény bekövetkezését nem követeli meg).

A „19. századi szemlélet” másik maradványa a „virtuális világ” büntetőjogi szabályozásának bizonytalanságában érhető tetten. A 19. századi büntetőjognak nem kellett még az elkövetési helyet az internet világára vonatkoztatni, és ezt figyelembe véve szabályozni. Így Koltay András állíthatja ugyan, hogy a nem a közveszély színhelyén feltett Facebook-poszttal nem lehet elkövetni a bűncselekményt,[13] de ahogy fentebb megmutattuk, ennek ellenkezője mellett is lehet érvelni, és az abonyi eset is arra utal, hogy a rendőrség is ez utóbbi állásponton van. A dilemma oka, hogy a szabályozás a fizikai térre lett szabva (legalábbis a bűncselekmény alapesetében).

További kutatást igényelne annak felderítése, hogy miért maradt uralkodó ez a szemlélet, vannak-e más okai is a fennálló rendszer „tehetetlenségi erején”, és a hagyományokhoz való reflektálatlan ragaszkodáson túl.

Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy milyen kormányzati cselekvési tervbe illeszkedik a Btk. módosítása. Az elmúlt években jól látható, hogy a büntető jogalkotás – bizonyos kivételekkel – a látványos szigorítás felé mozdult el. Ilyen a rémhírterjesztés minősített esetének mostani beiktatása is, amely öt év szabadságvesztésre emelte a rémhírterjesztés büntetési tételét, amennyiben az különleges jogrend idején valósul meg és alkalmas arra, hogy „a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa”. 

Nem abban látjuk a problémát, hogy a jogalkotó egy bizonytalan ideig elhúzódó, az ország egész lakosságát fenyegető járvány megállítása érdekében változtatja és szigorítja a Btk. rendelkezéseit, hanem ennek a módjában. A törvényi feltételek sem az állampolgár (és az őket informáló újságírók) számára, sem a jogalkalmazók számára nem egyértelműek. Olyan kérdésekben kellene előre állást foglalniuk, amelyekről a járványügyi és más szakemberek is vitáznak.

Nem alaptalanok tehát azok a vélemények, amelyek a szólás- és sajtószabadság „önkéntes”, de aránytalan korlátozására („chilling effect”, azaz „dermesztő hatás”), mint a szabályozás következményére hívják fel a figyelmet. Például egy polgármester, aki informálisan értesül arról, hogy fertőzési gócpont vagy több fertőzött van a településen, kétszer is megfontolja majd, hogy hivatali kötelezettsége keretében értesítse-e erről a lakosságot. A járvánnyal kapcsolatos, egyébként közérdekű információk így a szükségesnél nagyobb mértékben tarthatók kontroll alatt.

A címzettek dolgát az könnyítené meg, ha a módosított és kiegészített törvényi tényállás – szakítva az eddigi hagyományokkal – a lehető legrészletesebb lenne, és pontosan körülírnák azok az esetköröket, amelyek megvalósítják a cselekményt. A most hatályba lépett szabályozás alkalmazásakor a kialakult helyzetben attól is tartani lehet, hogy az eljáró szervek számára ezekben az ügyekben a közhangulat stabilabb kapaszkodót jelent majd, mint az egyébként is bizonytalan szakmai szempontok mérlegelése.

__________________________________________

[1] Ambrus István: „Koronavírus-járvány és a büntetőjog” MTA Law Working Papers, 2020/5.; „Rémhírterjesztés újratöltve. Helsinki Bizottság, 2020. március 27. és Koltay András: „Koronavírus és szólásszabadság vészhelyzet idején” Index, 2020. március 24. 

[2] 571/B/2010. AB határozat, Indokolás 2. 1 pont.

[3] Nagy Ferenc: „A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről” Magyar Jog, 1995/5, 257-270.

[4] Blutman László: „Bírói jogalkalmazás és szöveghű értelmezés” Jogesetek Magyarázata, 2010/4, 94-104.

[5] 571/B/2010. AB határozat, Indokolás 2. 1. pont.

[6] Janecskó Kata: „A rémhírterjesztés eddig a fehér hollónál is ritkább volt Magyarországon” Index, 2020. március 30.

[7] Lásd az 1. sz. jegyzetet.

[8] Lásd Ambrus István írását az 1. sz. jegyzetben.

[9] Bodnár Zsolt: „Az intenzív osztályokon döbbennek rá, hogy hiba volt alábecsülni ezt a járványt” Qubit, 2020. március 28.

[10] „A javaslat: vádemelés” Police.hu, 2020. március 25.

[11] „Közveszéllyel fenyegetés gyanúja miatt nyomoznak a mohácsi polgármester ellen” HVG, 2020. március 29.

[12] Lásd Ambrus István írását az 1. sz. jegyzetben.

[13] Lásd Koltay András írását az 1. sz. jegyzetben.

_____________________________________________

Lezárva 2020. április 2. Az írás az NKFIH által finanszírozott „A magyar jogrendszer reakcióképessége 2010 és 2018 között (FK 129018)” kutatással összefüggésben született. A bejegyzés vitája során adott javaslataikért köszönettel tartozunk Gárdos-Orosz Fruzsinának, Győry Csabának, Körtvélyesi Zsoltnak, Pap András Lászlónak, Szilágyi Emesének és Tóth Mihálynak.

_____________________________________________

Az írás a szerzők véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.

Címkefelhő

alapjogok európai bíróság európai bizottság tagállami mozgástér ttip európai parlament belső piac fogyasztóvédelem tisztességtelen szerződési feltétel jogállamiság diszkrimináció alkotmánybíróság európai központi bank gazdasági és monetáris unió versenyjog kúria állami támogatás uniós értékek demokrácia jogegységi határozat előzetes döntéshozatali eljárás nemzeti érdek közös kereskedelempolitika euró eu alapjogi charta brexit arányosság elve szociális jog irányelvek átültetése european convention of human rights kásler-ítélet fizetésképtelenségi rendelet választás oroszország eusz 7. cikke human trafficking egységes piac európai bizottság elnöke human rights környezetvédelem adatvédelem fenntartható fejlődés ultra vires aktus bevándorlás közös kül- és biztonságpolitika ceta német alkotmánybíróság btk trump nafta közigazgatás wto tpp migráció nemzeti bíróságok russia menekültkérdés fundamental rights strasbourgi bíróság panpsychism szolidaritás ukraine crisis bankunió personhood polgári kezdeményezés magyarország szankció syngamy kötelezettségszegési eljárás environment eu sanctions energiapolitika ecthr európai integráció civil törvény compliance devizakölcsön alkotmányjog prison conditions ukrán válság fővárosi közgyűlés surrogacy európai parlamenti választások fogyatékosok jogai ebh államcsőd közbeszerzés felsőoktatás normakontroll kiotói jegyzőkönyv national courts internet verseny szabadsága magyar helsinki bizottság szülő nők helyzete likviditás külkapcsolatok állampolgárság lex ceu eljárási alkotmányosság versenyképesség adójog consumer protection platformtársadalom halálbüntetés vesztegetés peschka menekült hatáskörmegosztás european court of human rights nemzetközi magánjog közjogtudomány adózás európai politikai pártok; single market adókövetelés hálapénz jogelmélet fal dajkaterhesség környezetvédelmi politika családi jog zaklatás gmo-szabályozás pártfinanszírozás retaliation adatmegőrzési irányelv fizetésképtelenségi eljárás schuman-nyilatkozat dublin iii egyesült királyság áruk szabad áramlása öröklési jog szegregáció beruházásvédelem gmo-mentesség központi bankok európai rendszere európai politikai közösség hungary közerkölcs sokszínű európa alapító atyák vallásszabadság első alkotmánykiegészítés 1951-es genfi egyezmény egészségvédelem uniós polgárság irányelvek szabályozáshoz való jog european neighbourhood policy hatáskör-átruházás politikai pártok european court of justice kisebbségek juncker bizottság obamacare strasbourgi esetjog tényleges életfogytiglan közigazgatási perrendtartás ártatlanság vélelme jog és irodalom elsőbbség elve kohéziós politika sokféleség energiahatékonysági irányelv születésszabályozás parlament európai bíróság elnöke új btk. általános közigazgatási rendtartás alapjogi charta legitimáció erdély ukraine régió fizetésképtelenség; energiaunió eurasian economic union hobby lobby véleménynyilvánítás szabadsága lenaerts törökország kikényszerítés konferencia székelyföld autonomy of eu legal order jogharmonizáció; dcfta büntetőjog média hatékony jogvédelem szabadságvesztés történelmi konfliktusok személyek szabad mozgása law in literature uk report inviolability of eu legal order csődjog; jogos védelem országgyűlés franciaország uniós válságkezelés európai jog szociális deficit law as literature európai szomszédságpolitika mulhaupt european values többségi demokrácia; european central bank áldozatvédelem sajtószabadság németország lojális együttműködés európai tanács európai emberi jogi egyezmény letelepedés szabadsága lengyel alkotmánybíróság brit jelentés olaszország népszavazás german constitutional court végrehajtás válság lengyelország ingatlanadó-követelés article 7 teu common commercial policy omt értékközösség egyesülési jog szíria uniós jog sérthetetlensége kiskereskedelmi különadó jogállamiság-védelmi mechanizmus excessive deficit nyilvános meghallgatás rule of law egyenlő bánásmód görögország muršić érdekközösség velencei bizottság lengyel alkotmánybíróság uniós jog autonómiája eu klímapolitika exclusionarism kommunikáció democracy európai unió alapjogi ügynoksége emberi méltóság pénzügyi válság ügynökprobléma gazdasági szankciók civil jogállamiság infrastruktúrához való hozzáférés kvótakereskedelem protectionism datafication reklámadó