MTA Law Working Papers

A Jogtudományi Intézet műhelytanulmányai

Darázs Lénárd: Entstehung der Teilnichtigkeitsproblematik in den Antiken Rechtsordnungen

2016/8
Amennyiben az érvénytelenség oka a szerződés egy meghatározott részét érinti, a modern jogrendszerek a részleges érvénytelenséggel kapcsolatos szabályrendszert rendelik alkalmazni az érvénytelenség jogkövetkezményeként. Maga a részleges érvénytelenség alkalmazása azonban számos dogmatikai problémát vet fel, és többféleképpen is szabályozható. Így célszerűnek és szükségesnek mutatkozik a részleges érvénytelenség keletkezésének és gyökereinek jogtörténet feltárása. Az ezzel kapcsolatos munkák jellemzően a római jogba nyúlnak vissza, és azt vizsgálják, hogy ott miként „keletkezhetett” a részleges érvénytelenség. Ugyanakkor más antik jogrendszerek ezirányú vizsgálatával adós a jogtörténet, hiszen nehezen hihető, hogy a római jog előzményeként funkcionáló, vagy azzal párhuzamosan fejlődő jogrendszerekben ez a jelenség teljesen ismeretlen lett volna. A tanulmányban feltárásra kerül az ókori Mezopotámia és Egyiptom „magánjoga”, valamint az ókori görög jog a részleges érvénytelenség szempontjából. Bizonyítást nyer, hogy ezekben a jogokban is minden bizonnyal ismert volt a részleges érvénytelenség problematikája. Természetesen nem arról van szó, hogy a problémakört akár szabályozták volna, vagy a tudatos jogalkalmazás keretében akár a fogalmat ismerték volna, vagy dogmatikailag kidolgozásra került volna a részleges érvénytelenség. Ugyanakkor a kezdetleges gazdasági és társadalmi viszonyok között is megjelent a szerződés részleges kikényszeríthetőségének jelensége. A római jog a problémakörhöz komplexebben és tudatosabban viszonyult, de a részleges érvénytelenség itt sem intézményesedett, jóllehet a napi joggyakorlatban tömegesen jelent meg ez a jelenség, és kezelése meglehetősen komplex volt. Az alábbi, német nyelvű tanulmány a részleges érvénytelenség antik jogban fellelhető gyökereit, és a részleges érvénytelenség problematikájának keletkezését mutatja be.

Szalai Ákos: Másért viselt felelősség, helytállás

2016/7
Másért viselt felelősség esetén a károsult a közvetlen károkozó helyett egy a jog által kijelölt személytől (esetleg: az egyetemlegesség alapján e személytől is) kérhet kártérítést. Az írás az ilyen módon leírható deliktuális felelősségi hatásait elemzi: miképpen hat ez a károsult, a közvetlen és a közvetett károkozó magatartására. Attól függ ez, hogy öt kérdésre milyen választ ad a szabály: (i) milyen kimentési lehetőség van a közvetlen károkozó magatartása kapcsán, (ii) létezik-e (milyen) kimentés a közvetett károkozó magatartása kapcsán, (iii) egyetemleges-e a felelősségük, vagy csak a közvetlen károkozó perelhető, (iv) mely esetekben kérheti a közvetett károkozó, hogy az általa megfizetett összeget a közvetlen károkozó térítse meg számára, és (v) e megtérítési kötelezettségnek van-e valamilyen felső határa. Az írás bizonyítja, hogy alapvető ellentét áll fenn a reparáció és a károsult prevenciós ösztönzői között. Hasonlóképp: minél erősebb a közvetlen károkozó kártérítési jellegű ösztönzése (ide értve a megtérítési kötelezettségétből fakadó ösztönzőket is) annál gyengébb a közvetett károkozó ösztönzése arra, hogy megpróbálja szabályozási jellegű eszközökkel befolyásolni a magatartását. A másért viselt felelősség, helytállás kimondása mellett tehát több érv szól, ha a közvetett károkozó valóban képes ilyen szabályozás-jellegű ösztönzőket kialakítani.

Zinner Tibor: „éjjel-nappal jó hangulatban dolgozunk és igyekszünk igazolni a belénk vetett reményeket”

2016/6
A népbíróságokat Magyarországon 1945-ben hozták létre. Bár tevékenységük deklarált célja a „fasisztamentes Magyarország” megteremtése volt, végül olyan eljárásokat is lefolytattak, amelyek elsősorban azok ellen irányultak, akik az antifasiszta jellegű következetes forradalmi átalakulás megvalósításának esetleges vagy vélt ellenzői lehettek. Az írás a népbíróságok működését a nemzetközi események kontextusában tárgyalja. A tanulmány konklúziója szerint a népbíróságok ítélkező tevékenysége jogerős ítéleteik ismeretében nem tekinthető „véreskezűnek”, azonban tevékenységük mégsem állhatja ki az ítéleteik megkérdőjelezésének próbáját. A tanulmány Bibónak a számonkérések tisztázatlanságát felvető és tárgyilagosságát is hiányoló tanulmányán alapuló kritikai konklúzióval zárul.

Gellért Ádám: A népbírósági jog hálójában - Perújítási eljárás Hóman Bálint ügyében

2016/5
Tanulmányom a Hóman Bálint felmentéséhez vezető perújítási eljárást mutatja be és elemzi. Álláspontom szerint a Fővárosi Törvényszék ítélete több szempontból is kifogásolható, és a perújítási indítvány alapján nem vezethetett volna a politikussal szemben hozott népbírósági ítéletek hatályon kívül helyezéséhez. Véleményem szerint a törvényszék nem elemezte kellő mélységben a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) által hozott ítéletet. A Fővárosi Törvényszék ugyanis nem vette figyelembe, hogy a NOT Hóman Bálint tevékenységét átminősítette és a Budapesti Népbíróság által megállapított egyes részcselekményeket ún. jogi egységbe foglalta. A NOT szerint Hóman népellenes és háborús bűncselekménynek minősülő össztevékenységével egy rendbeli háborús bűncselekményt követett el. A NOT indokolása szerint Hóman nem csak elősegítette Magyarországnak a háborúba való fokozottabb mértékű belesodródását, hanem azt megakadályozni sem törekedett. A Fővárosi Ítélőtábla útmutatása alapján a Fővárosi Törvényszéknek csupán egyetlen részcselekmény tekintetében – Hóman tevékenysége a Minisztertanács 1941. június 26-i ülésén – kellett lefolytatnia a perújítási eljárást. A bíróság ítéletében megállapította, hogy Hóman – mivel nem szándékosan követte el cselekedetét – nem segítette elő a háborúba való belesodródást a minisztertanácsi ülésen kifejtett magatartásával. Álláspontom szerint azonban Hóman felelőssége ebben a bűncselekményben is fennáll, mert a terhére rótt háborús bűncselekményt az is elköveti, aki azt megakadályozni nem törekedett. A Fővárosi Törvényszék azonban ott tévedett igazán, amikor Hómant az egységbe foglalt bűncselekmény alól felmentette. Álláspontom szerint ezt csak akkor tehette volna meg, ha előtte egyenként megvizsgálja a többi részcselekményt is. Erre azonban az eljárás egyik szakaszában sem került sor.

Szabó Miklós: Kritika és koncepció – Válasz Pokol Béla vitacikkére

2016/4
Egy vitacikk megadja az arra adható – első – válasz kereteit és tartalmát. Így van ez ebben az esetben is. A válasz a kritikai pontok mentén, azokat követve halad előre. Ennek során különbséget tesz az egyszerű utánanézéssel, átgondolással tisztába tehető kérdések, és a tárgyban szereplő könyv koncepcióját, alapvetését érintő észrevételek között. Megköszönve és komolyan megfontolva Pokol Béla vitatéziseit közülük azok bizonyultak megfontolásra és későbbi beépítésre alkalmasnak, amelyek egyrészt megalapozott kritikát tartalmaznak, másrészt nem igénylik egy egészen más könyv egész más koncepció alapján való megírását. Azt írja meg valaki más.

Pokol Béla: Jogkoncepció-ütköztetés Gondolatok Szabó Miklós új könyve kapcsán

2016/3
Egy rendszeres jogelmélet megadását a címében is felvállaló monográfia izgalmas olvasmányt ígér, annál is inkább, mert a magyar jogelméleti jogirodalomban az elmúlt félévszázadban saját végiggondoláson alapuló jogkoncepció kidolgozására csak kevesen vállalkoztak. A könyv első szemrevételezése nyomán a következőkben elemzés alá kerül a jogelmélet és a jogtudomány tudományelméleti kérdéseinek itteni megoldása; a jogfogalom kérdéseinek elemzése, mely kapcsán kritikaként kerül megfogalmazásra a jogfogalom megadásának elmaradása, mely kritika kiterjed a jogforrási problematika illetve az egész jogértelmezési problémakör kihagyására a rendszeres jogelmélet témaköreiből; a jog értelme fejezet kapcsán az „értelem” normatív értékekre-eszményekre szűkített felfogásának elemzésére kerül sor, melyet a kritika a XX. század eleji neokantiánus gondolatkörhöz való tapadás miatti tárdalom-ontológiai hibaként magyaráz: a társadalmi világ Sollen-re szűkítésével. Végül a jog rendszerszerűségéről és alkothatóságáról a könyv állításai kerülnek kritika alá.

Sik-Simon Rita: Fogyasztókép és szabályozás

2016/2
A fogyasztóvédelemi szabályok középpontjában a védendő fogyasztó áll. A jogalkotóban kialakult „fogyasztókép“ determinálja a szabályozást és egyben meghúzza a vállalkozói szabadság és a legitim fogyasztói igények egyensúlyának arányát is. A working paper a fogyasztókép jelentőségének ismertetése után megvizsgálja, hogy mennyire lehet sajátos a nemzeti fogyasztókép az Európai Unió normáinak tükrében (1), majd rátér arra, hogy milyen fogyasztóképek tükröződnek az irányelvekben és az Európai Unió Bíróságának döntéshozatalában (2). A tanulmány végezetül kiemel néhány problémát a fogyasztókép meghatározásával kapcsolatban (3). A tanulmány célja, hogy kiindulási alapul szolgáljon a tagállami jogalkotók és bíróságok számára a fogyasztói modellek alkalmazásánál.

Ungváry Krisztián: Hóman Bálint és népbírósági pere

2016/1
Hóman Bálint a XX. század emblematikus kultúrpolitikusa volt. Miniszteri működése, népbírósági pere és ennek utóélete sűrítve tartalmazza azokat a politikai konfliktusokat, amelyek a korszakot meghatározták. Tanulmányom Hóman életének csak azzal a részével foglalkozik, ami népbírósági eljárás tárgyává vált, illetve válhatott volna. Utóbbi szempontot azért tartom elengedhetetlennek, mert a népbíráskodás számos visszássággal volt terhelt. Bizonyítani kívánom, hogy ezek a visszásságok egyáltalán nem csak a vádlottak terhére érvényesültek: sok vádpont fel sem merült az eljárások során. Munkám ismerteti a Budapesti Népbíróság vádiratát és ítéletét, a Népbíráságok Országos Tanácsának jogerős ítéletét, valamint értékeli az ezzel kapcsolatos jelen idejű történészi megnyilvánulásokat. Végül pedig elemzem a Fővárosi Törvényszék 2015-ös ítéletét. Tanulmányom egyik fontos megállapítása, hogy ez nem értékelhető Hóman teljes felmentéseként: ebből adódóan téves alapokon nyugszik az a diskurzus, amely abból indul ki, hogy a volt miniszter jogi rehabilitálása megtörtént és ezért logikus és szükséges lépés a közéleti rehabilitálás is.

Körtvélyesi Zsolt: Funding social science in international comparison

2015/36
The paper contributes to the debates around funding scientific research by analyzing recent international trends, and show funding patterns from the perspective of funds devoted to social sciences. It is mostly a groundwork summarizing the key issues around the definition of scientific fields, the various statistics and the considerations behind policy decisions to fund research. The first part of the paper looks into the problems of categorizations, showing how interdisciplinarity and convergence might blur the seemingly well-established boundaries. The second part looks into datasets available on funding, and presents data on sector-based variations. As funding from business enterprises disproportionately favor certain (non-social sciences) fields, the share of the business sector might have a direct impact on social sciences spending. From the somewhat sporadic data that is available at this level of specificity, this connection can be confirmed. However, it would be a mistake to conclude that more business funding is, in absolute numbers, bad for social sciences funding. While social sciences might be on the losing side if compared to natural sciences, in competition for business funding, the boost that more business funding gives to research funding in general also shows in social sciences funding, if measured in percentage of the GDP. The paper continues with assessing recent datasets on specific (public) funding bodies. This seems to show the predefined preference of these entities rather than general trends. Looking into the arguments behind such policy choices, the final chapter deals with the question of the ‘use’, ‘output’ or ‘impact’ of scientific research, and social sciences in particular. Without providing final answers, the paper concludes by noting that decisions about allocation are inherently linked to policy choices about funding preferences. This in turn highlights the importance of informed decisions. A further line of inquiry should assess the decisions of public funding bodies, how they allocate funds on this higher level and what are the relevant factors informing these decisions. The final section of the paper presents the UK experience as a model that combines various forms of assessment and that could inform policy decisions elsewhere.

Lili Márk, Balázs Váradi: The Cost of Detention

2015/35
In our study, we assess the per capita costs of detention in Hungary. More accurately, we measure the cost increase per detainee to determine by how much costs would increase if the prison population were to grow. According to our results, under unchanged conditions, a 1,500 increase in the number of detainees would create a cost a total of 1,598,288 Hungarian forints (HUF) per capita per year. Given the same increase, assuming ideal conditions, the overall cost of detention would be 2,156,922 HUF per capita per year.

Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig

2015/34
Túl a 21. század első évtizedén még mindig nem tudjuk azt mondani, hogy érdemi újragondolás és elemzés folytán megpróbáltuk volna feldolgozni a 20. század indulati reakcióit. Ennek egyik példája lehet az a jelenség, amelynek folyományaként némelyek Carl Schmitt munkásságát még mindig hajlamosak a maga teljességében a nemzetszocialista érához való viszonnyal összemosni. Egy másik megnyilatkozás lehet azonban az a – sajnos jogászi és politikai körökben egyaránt jelenlévő – felfogás, amely az állam fegyveres védelmi erejének végletes korlátozására, diskurzusból való kiszorítására, és emellett bizonyos esetekben még a védelmi kapacitások jelentőségének eltagadására is hajlandóságot mutat. A jaltai világrend széthullása után Európa számos országában a politikai stigmatizáció kereszttüzébe kerültek a fegyveres védelmi szervek. Ennek oka a totalitárius rezsimek hatalmi politikája volt, amelyben szükségképpen kulcsszerepe volt a fegyveres erőszaknak. A megbélyegzés következménye egyrészt az irracionális képességcsökkentés lett – ami éppen napjainkban torolja meg magát az Európát elérő terror és a kiújuló fegyveres összeütközések tombolásának kezelése terén – úgy a katonai, mint a rendvédelmi szférában, másrészt pedig az állami fegyveres erőszak alkotmányos túlkorlátozása. Elismerve a történelmi szituáció súlyát és elfogadva annak természetét, azt kell mondanunk, hogy közvetlenül a rendszerváltozások után, talán nem is volt várható, hogy azonnal egy optimális megoldás szülessen az állam fegyveres védelme tekintetében. Időközben azonban eltelt több mint negyed évszázad, még hozzá úgy, hogy az állam fegyveres védelmének szisztematikus – szervezési, szabályozási – felülvizsgálata nem valósult meg. Ez a kötelem azonban – jelentékeny véráldozatok veszélye nélkül – tovább nem halogatható. Ezen korszakos biztonsági kihívások kezeléséhez egyszerre kellenek a gyors, az egyes jogintézményekre, vagy azok csoportjaira irányuló változtatások, valamint rendszerszintű, a fegyveres védelem modelljét érintő reformok. Ez utóbbiakat pedig csak úgy tudjuk hitelesen megvalósítani, ha egyrészről történeti, másrészről átfogó elméleti vizsgálat tárgyává tesszük a fegyveres védelem kérdését. Ebben a vizsgálatban pedig meghatározó jelentősége lehet Carl Schmitt munkásságának, hiszen úgy a politikai fogalmáról kialakított rendszerében, mint a partizán elméletéről írott munkájában megjelenítette már a ma is élő kihívások kvintesszenciáját, valamint az állam lehetőségeit, illetve feladatait ezek vonatkozásában. Mindezekre figyelemmel jelen tanulmány célja – mint értelmezési keretet – Schmitt totális állam toposzát és kivételes hatalomról alkotott nézeteit a fegyveres védelem kontextusába helyezni, valamint a partizánról alkotott elméletét is felelevenítve a legjelentősebb kortárs fegyveres védelmi kihívásokat áttekinteni és a reagálás irányára tett javaslatként a totális védelem gondolatkísérletét megalapozni.

Schweitzer Gábor: Molnár Kálmán és a két világháború közötti alkotmányjog- tudomány dilemmái

2015/33
Az esettanulmány Molnár Kálmán (1881-1961) egri, majd pécsi közjogász-professzor pályafutásán keresztül azt kívánja szemléltetni, hogy a tételes alkotmányjogban, illetve a hivatalos alkotmányjogi felfogásban bekövetkezett gyökeres változások milyen szakmai és erkölcsi dilemmákat, lelkiismereti konfliktusokat váltottak ki az alkotmányjog egykori művelői részéről. Miként viszonyuljon az alkotmányjog tanára egy olyan helyzethez, amikor szakmai, erkölcsi, vagy lelkiismereti meggyőződésével ellentétes alkotmányjogi nézeteket és tételeket kell oktatnia? Mennyiben kell azonosulnia – azonosulnia kell-e egyáltalán – a hivatalos közjogi felfogással és alkotmányjogi tételekkel? Szabad-e, sőt, kell-e a hivatalostól eltérő szakmailag is alátámasztott véleményét a nyilvánosság elé tárnia? Molnár Kálmán válaszai azt mutatják, hogy felelősen gondolkodó és cselekvő jogtudósként pontosan tudta, mikor és hogyan kellett megszólalnia.

Jakab András – Szilágyi Emese: Sarkalatos törvények a magyar jogrendben

2015/32
A jogi oktatás megkönnyítésére és a tudományos diskurzus elősegítése céljából az MTA TK Jogtudományi Intézete 2014 januárja és júniusa között tizennyolc alkalomból álló nyilvános beszélgetéssorozatot rendezett a sarkalatos (Alaptörvény előtti nevén: kétharmados) törvények változásairól a 2014-ben lezárult törvényhozási periódusban. A jelen kutatási zárójelentés a beszélgetésekből és a beszélgetések résztvevői által írt műhelytanulmányokból levont következtetéseket tartalmazza. Az itt leírt kutatási eredmények nem minden esetben tekinthetőek konszenzusosnak (bár ahol lehet, ott törekedtünk azt megjeleníteni, és a válaszok többsége konszenzusos volt a szakértők között), hiszen voltak olyan kérdések, ahol a meghívott szakértők sem értettek egyet. Általános konklúziónk, hogy a sarkalatos törvényekkel szemben szkeptikusnak kell lenni: a valóban fontos alapszabályoknak ugyanis inkább az alkotmányban a helyük, a nem fontosaknak ellenben egyszerű törvényekben. Az alkotmányért az alkotmányozó (a népszuverenitás elvének jegyében) és az AB (a jogállamiság elvének jegyében) felel, az egyszerű törvényekért pedig a parlamenti többség (a parlamentáris demokrácia elvének jegyében). A jelenlegi sarkalatos (és a korábbi kétharmados) törvények rendszere ellentmond ezeknek az elveknek, sőt a sarkalatos törvények rendszerének még számosabb policy-jellegű témái néhol még tovább rontottak az 1989/90-es alkotmány eleve rossz megoldásán ebből a szempontból. Az írás egyenként elemzi a 2010 óta megszületett és/vagy módosított sarkalatos törvényeket is, elemezve és értékelve azokat hatékonysági, általános jogelvi és nemzetközi jogi szempontból is.

Kateřina Cidlinská – Marcela Linková: Comparing National Academies of Sciences in Central and Eastern Europe: The Czech Academy of Sciences Research careers in their academic setting – national topographies

2015/31
The paper is a country report prepared for the 'Comparing National Academies of Sciences in Central and Eastern Europe’ held at the Centre for Social Sciences of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest on 7–8 April 2015. It seeks to provide comparable information on the Czech Academy of Sciences. It covers the history, the status, the structure, the autonomy, the funding, the powers of this institution, as well as its practical functioning as a representative of the academic community. A separate section presents basic information about the status of the individual researchers. (Note that in the Czech system there is no academic membership as in most other post-socialist countries.) The paper concludes by highlighting some of the achievements and challenges of the present structure.

Dorota Wiszejko-Wierzbicka – Agnieszka Kwiatkowska: Comparing National Academies of Sciences in Central and Eastern Europe: Research Careers in the Polish Academy of Sciences – National Topography

2015/30
The paper is a country report prepared for the 'Comparing National Academies of Sciences in Central and Eastern Europe’ held at the Centre for Social Sciences of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest on 7–8 April 2015. It seeks to provide comparable information on the Polish Academy of Sciences. It covers the history, the public's perception and the structure of the institution. Separate sections deal with the status of the individual researchers and the members of the Academy, question on research careers and funding.

Adriana Reveiu: Comparing National Academies of Sciences in Central and Eastern Europe: The Case of the Romanian Academy of Sciences

2015/29
The paper is a country report prepared for the 'Comparing National Academies of Sciences in Central and Eastern Europe’ held at the Centre for Social Sciences of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest on 7–8 April 2015. It seeks to provide comparable information on the Romanian Academy of Sciences. It covers the history, the general perception, the status, the structure, the autonomy, the funding and the powers of this institution. A separate section presents basic information about the status of the individual researchers and of the members of the Academy. The paper concludes by highlighting some of the achievements and challenges of the present structure.

Anatoliy A. Shiyan – Liliya O. Nikiforovа: Comparing National Academies of Sciences in Central and Eastern Europe: Current State and Perspectives for the Development of the National Academy of Sciences, Ukraine

2015/28
The paper is a country report prepared for the 'Comparing National Academies of Sciences in Central and Eastern Europe’ held at the Centre for Social Sciences of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest on 7–8 April 2015. The paper presents the history and present status of the National Academy of Sciences of Ukraine (from among other national academies), and argues that the Academy could be considered as a “bad” (or “predatory”, following Acemoglu’s classification) institution in Ukraine, operating like a “feudalist” system, and the non-member researchers can be described as the “serfs” or “vassals”. The authors present three possible future scenarios. First, the Academy can maintain its present state as a “bad” or “predatory” institution. Result: government institutions must kill off any “predatory” institution in the country and the Academy will die. Second, the Academy can work in cooperation with foreign grants. That is, the Academy will be integrated with R&D institutions in foreign countries. Result: the Academy will transition to a state such as that of business firms and the government will start to collect taxes from the Academy. Third, the Academy can transition to the development of R&D institutions in Ukraine. Of these, only the third option is attractive as only in this way can the Academy be maintained as a domestic institution.

Körtvélyesi Zsolt: Jogi elemzés az OTKA megszűnéséről

2015/27
Az új törvény bevallott célja a központosítás, amely a létrejövő szervezet (NKFI Hivatal) belső működésére is kihat: az elnök személye válik meghatározóvá az OTKÁ-ra jellemző bizottsági döntéshozatallal szemben. A központosítás és az elnök szerepének növelése, illetve a független elemek gyengítésének kettőssége mélyebben is jellemzi az új intézmény felépítését, gyengülnek a szakmai részvételre vonatkozó törvényi garanciák a pályázati döntéshozatalban és általában a szervezet működésében. A korábbi, paritásos alapon (kormányzati és szakmai kinevezettekből, utóbbiak túlsúlyával) felálló bizottság helyett az új szabályozás szerint a „támogatási döntést az NKFI Hivatal elnöke hozza meg”, az elnöktől függetlenített döntéshozatal eltűnik. Az elnököt a miniszterelnök az új törvény szerint úgy nevezi ki, hogy szakmai testület (korábban az MTA elnökének) személyi javaslata ezt nem előzi meg. Az írás elsősorban az alapkutatások szemszögéből, tehát az OTKA korábbi rendszerét érintő szabályok változása felől vizsgálva a módosításokat, az eltelt idő rövidségére tekintettel nem vállalkozik az új szervezetrendszer tényleges működésének vizsgálatára.

Farkas Ádám: A fegyveres – és különösen a katonai – védelem jogának kikülönbözése a magyar jogfejlődésben

2015/26
Napjainkban, sajnos újfent csak a történelem aktuális kényszere és nem az előrelátó tervezés és szisztematikus átgondolás folyományaként, napirenden van a katonai védelmet realizáló fegyveres erő rendeltetése és használhatósága a hazai jogi- és közéleti diskurzusban. E téma kapcsán a migrációs válság indukciós hatása miatt számos rendkívül éles álláspont fogalmazódott meg, amelyek döntő többsége azonban álláspontom szerint messze nem tekinthető megalapozottnak. Ezen állításomat arra a tényre alapítom, hogy a magyar állam- és jogtudományi diskurzus perifériára szorította – különösen a rendszerváltozás után – a katonai jog témáját, így annak történelmi előzményeiről, hazai tényleges tradícióiról és történelmi előképeiről nincsenek kimunkált és széles körben elsajátított ismereteink. Ezen hiányosságok és mulasztások pótlása hosszú évek rendszerezett munkáját követeli meg, amit jelen tanulmány nem tud és nem is akar célként tételezni, ahogy azt sem, hogy a migrációs válság kapcsán fogalmazzon meg történelmi alapokat az egyes pro, illetve contra nézőpontok mellett, vagy ellen. Jelen tanulmány célja egyedül az, hogy megrajzolja annak a történelmi fejlődésívnek a vázlatát, amelynek folyományaként a magyar jogban a fegyveres – és különösen katonai – védelem joga önálló, szisztematizált alrendszerré vált a Kiegyezés időszakára a maga összes sajátosságának kibontakozásával és a fegyveres védelem rendeltetésének megerősödésével. Jelen tanulmány tehát arra tesz kísérletet, hogy bemutassa a fegyveres védelem hazai jogalkotás-történetének vázlatát, megragadja azokat a tárgyköröket, amelyeket az egyes korszakok jogalkotói kiemelt témakörként törvényi szinten szabályoztak a haza védelme érdekében, elérve ezzel több mint nyolcszáz év alatt azt az eredményt, hogy a fegyveres – és különösen katonai – védelem jogi szabályrendszere egy önállósult, számos sajátossággal rendelkező alrendszerévé vált a magyar jogrendszernek és jogfejlődésnek.

Balázs István: A jogtudomány helye, szerepe, haszna a közigazgatási jogtudomány szemszögéből

2015/25
Amennyire közismert tény a hazai közigazgatási jogtudomány kiemelkedő szerepe a XX. század első harmadában, annyira fájó lehet annak visszaszorulása az azóta eltelt időkben. Persze ez a hipotézis nem jelenti azt, hogy magával a közigazgatással ne foglalkozott volna a tudomány, csak a korábbi jogpozitivista, majd később közigazgatási jogi dogmatikai irányvonalat váltották fel más közigazgatás-tudományi irányzatok, ezen belül főként közigazgatás-tani megközelítések. Mindezt pedig csak erősítette a XX. század utolsó negyedétől egészen az ezredfordulót követő időkig érvényesülő neoliberális állam és közigazgatás-felfogás keretében megszületett NPM irányzat. Haszna pedig lett volna a közigazgatási jogtudományi kutatásoknak olyan, hazánkban a közigazgatás-fejlesztés jelenleg is igen vitatott területein, mint a közigazgatási aktustan továbbfejlesztése a megváltozott viszonyaink közepette, vagy éppen a közszerződések rendszerén belül a közigazgatási szerződések dogmatikája. Mindezen a közigazgatási jogi dogmatikai kérdések megválaszoltságának pedig komoly haszna lett volna akkor, amikor a közigazgatási hatósági eljárás és jogorvoslati rendszer jelenleg folyó radikális átalakításához hozzákezdtek, ide értve a közigazgatási bíráskodás új rendszerének a kialakítását. Kérdés persze az, hogy hol a helye közigazgatási jognak és tudományának nemzetközi összehasonlításban? A választ elsősorban Jacques Chevallier; Le droit administratif entre science administravie et droit constitutionnel. (Közigazgatási jog a közigazgatás-tudomány és alkotmányjog közt) című munkája elemzésével próbálom keresni. (www.upicardie.fr/labo/curapp/revues/root/31/jacques_chevallier2.pdf_4a028e63cb69e/jacques_chevallier2.pdf 2015 04 30)